Angyal vagyok. Az angyaloknak vidámnak kellene lenniük, énekelni és táncolni. Vigadni és
dicsőíteni az életet és kitartást. Én mégsem teszem. Hisztérikusa zokogok összerogyva, senki nem jön hozzám közel, hogy megvígasztaljon. Hiszen egyedül kell lennem. Mosolyt csalni mások arcára, önzetlennek és felelősségteljesnek lenni, ez egy angyal feladata. Én
pedig megszegtem ezt a szabályt. Te hátat fordítottál nekem és letörted a szárnyaimat örökre. Így nem tehetek mást mint a porba hullva siránkozom és sajnálom magam. Amiért a csapdádba estem, amiért bedőltem a mézes mázas szavaidnak. Pedig a célod nem az volt, hogy boldog légy velem hanem, hogy általam emelkedj a magasba. Ehhez pedig el kellett taposnod, és meg is tetted. Szomorúan, de felállok, törött szárnyaimra szegezem a tekintetem, és már érzem, hogy valami örökre megváltozott... Egy megmagyarázhatatlan erő arra késztet, hogy menjek tovább az ismeretlenbe és ne törődjek a múlttal. Lehorgasztott fejjel elindulok. lassan csoszogtam, elhagyva egykori
méltóságomat, melyre oly büszke voltam idáig. Aztán megláttam a küldetést, melyre még mindig hivatott vagyok. Teljesítenem kell hisz, csak azért mert engem cserben hagytak nekem még nem kell másokkal ugyan ezt tennem. Igen is vannak olyanok akik még a segítségemre szorulnak. Bár kevesen... de ez nem számít. Csak azt nem tudom vajon törött szárnyaimmal képes leszek e még egyáltalán bárkin is segíteni...