Minden nyáron, illetve szabad időmbe szívesen dolgozom lovakkal. Lehetséges, hogy sokan őrültnek, vagy munkamániásnak tartanak, nem is igazán érdekel. Rengetegen félnek a lovaktól, nem is tudom miért, talán mert nagytestűek. Szerintem sokaknak van olyan érzésük, akik kedvelik ezeket a csodás állatokat, hogy legszívesebben mindig a közelükben maradnának. Elvégre egy ló sosem fog érted úgy rajongani mint egy például egy kutya, és pont ez jelenti a kihívást. Emlékszem az első napomon mennyit szerencsétlenkedtem. Akkor láttam meg először egy tarka lovat, aki azonnal belopta magát a szívembe. Bár kifejezetten nehéz természete miatt sokan nem merték megközelíteni, és így mindig rám maradt az ellátása. Egy ideig reszketegen léptem be mellé a karámba, láttam rajta, a háta közepére sem kívánja a társaságom. Az első hetemet alaposan megnehezítette. Rugdosott, csapkodott, szanaszét szórta a munkaeszközeimet. Nemsokára azonban összeszoktunk, és egy idő után már elvárta, hogy foglalkozzam vele. Sajnos már elvitték valahova, másik lovardába, de sosem feleitem el, mikor kora reggel beléptem az istállóba, és a 3. boxból egy fehéres barnás orrocska szimatolta a levegőt...
Persze nekem is volt/van szünet. Előfordul, hogy 2 óráig semmit sem kell segíteni. Ilyenkor munkatársaimmal vagy a fedeles futtatóba ülünk, és nézzük, hogy oktatnak, vagy az ügyesebb bértartók ugratnak esetleg a legelőn figyeljük az ott jámboran eszegető jószágokat. Sokszor gondolkozom el a ilyenkor, főleg ha a szabadba vagyok...
