pár szó az életről

A szünet utáni első nap is jól kezdődik a suliba. Alig fél órája vagyunk bent, és máris veszekszünk a barátommal. Azon tűnődöm, megérte e az áldozatot? Valóban szerelem ez még? Vagy már kihűlt örökre? Valószínűbb a második megoldás, mivel szerintem, ha az ember szeret valakit, azt igyekszik nem meg bántani, vagy ha mégis kétkézzel kap utána, és belekapaszkodik amilyen erősen csak tud. Bocsánatot kér... ez az alapvető fogalom sajnos hiányzik a barátom szótárából. Akár mennyire is hittem, hogy megváltozhat, most már tudom. Sosem fog, mert nem is akar. Ez a szomorú igazság. Órák után az lenne a legjobb, ha kimondanám: Vége. De akkor már tudom mi történne. Leígéri a csillagokat az égről, én pedig megint naívan hiszek neki, ahogy eddig tettem. A belé vetett bizalmam már régen szerte foszlott, s úgy érzem csak játszik velem. Úgy dobál mint valami jelentéktelen tárgyat, hiszen gondolja: Úgyis megbocsát...