Az erősebb eltapossa a gyengébbet...a gazdag lenézi a szegényebbet. Így marad ez amíg világ a világ. Engem már nem érdekel ez az egész.
Rossz kedvvel, dühösen szálltam fel a távolsági buszra, hogy kicsit kiengedjem a gőzt. Kedvetlenül bámultam az ablakon át a kopár tájat, a mellettünk suhanó autókat. Végre beért a busz, leszálhattam róla. Mindenki olyan boldognak tűnt körülöttem, és ez elképesztően rosszul esett. Én mért nem vagyok képes végre megoldani a problémáimat, miért nem lehetek én is felhőtlenül boldog mint a többiek? Gyorsan felrohantam egy ismerősömhöz, bekopogtam a kocsmájába, és kijelentettem kiviszem kicsit az egyik lovát. Nem is vártam választ, csak tovább siettem. Átbújtam a villanypásztor alatt, felszereltem Hannát, és hátravezettem a legelőre. Gyorsan felpattantam rá, és csak sétálgattam. Farára fekve, nézegettem fent a felhőket, mintha azok megoldanák helyettem a gondokat. Órákig ügettem ide oda a terepen, magamba gondolkozva. Egyre mérgesebb lettem, ahogy lepergett előttem a sok millió hiba amit elkövettem eddig, az emberek akitet megbántottam. Nagyot rúgtam az érzékeny állat oldalába aki megelégelve ezt, egyszerűen ledobott a hátáról, és elszaladt. A földre érkezve, csak feküdtem a füvön, nem is tudtam, és nem is akartam felkelni. Csak aznap döbbentem rá mennyire fontos nekem valaki, és hogy mekkora idióta voltam... az eséssel nem a bordám, vagy a gerincem... a szívem tört össze apró kis darabokra.
