és minden áldott nap csak a helyes utakat keresem.
Várok egy újabb esélyre egy véget nem érő táncra,
egy életen át tartó románcra.
De semmi nem jön. Te sem vagy már és hiába várlak
nem kell senki még ha a helyeden több százan is állnak.
Hogy mit vesztettem el igazán csak most fogom fel,
egy mondat kellett volna: Soha nem engedlek el...
Megint itt tartok...ugyan itt. Két tűz között vergődöm és nem tudom melyik lenne a helyes lépés. A szívem Dávidot, az eszem Ricsit súg. Hogy döntsek így? Az egyiknek szüksége van rám, tudom. Érthető, hogy kapaszkodik belém, hiszen rajtam kívül nincs aki mellette állna. Csak azt nem érti meg, hogy barátként is ugyanúgy mellette lennék, segítenék neki ha kérné, de ezt tudomásul sem veszi. A napokba próbáltam ezt megértetni vele, de először elengedte a füle mellett, majd megértette, és véget akart vetni az életének, mondván senki sem szereti így nincs értelme. Sosem feleitem el amikor ott álltam a tetőre vezető ajtó előtt, és hánykódtam, hogy most felmenjek vagy ne? Szerecsére rászántam magam, így nem történt semmi visszafordíthatatlan. Ismét együtt vagyok vele, játszom tovább a játékot. Bár már inkább örzőangyalának érzem magam mint sem szerelmének...
