pár szó az életről

Könnycsepp fut az arcomon mikor az ágyam mellé térdelek, uram miért nem értelek? Mond, meg miért nem mondod azt hogy ég veled? Őszintén remélem, tévedek, de rám tekintetedet nem veted, csak a fájdalmat kapom reggel beforratlan sebekkel, ébredek, lehullt az eső, hangom már a köddel száll az égig, a napsugár a felhők között fájdalmam híre miatt fénylik. Nem vágyom a jóra, nem várok dicsőítő szóra, soha nem kértem semmit az égtől, még nem jött el az az óra. Csak egy csalódott lány vagyok ki a semmi közepéről érkezett, kinek fáj ha szíven döfik, mikor azt ordítják, hogy ég veled. Vérzik a szívem, mikor a fájó múltra gondolok, igazad volt te tudtad egyszer majd a gonosz felé fordulok.
Néha a tested megremegett de én mindig megfogtam kezedet, két szemedbe nézve, magamat láttam, ki a rosszról megfeledkezett. Elmúltak a fájó rossz idők de még a hegek megmaradtak

maradnak is, míg a föld alá nem raknak...

Lassan elteltek az évek, és most bevillannak képek nem tudom, mit tehetnék, még nem tudom mit érzek volt, hogy megbántottalak, de hidd el azóta is bánom Nekem te voltál a srác akire örökké kell várnom Hidd el nekem, sajnálom, tudom, nem tudsz többé szeretni
most egy új utat kell keresni, és veled együtt feledni sajnos nem lehet ezt én is tudom, így bocsánatot kérek és bánni fogok minden sort, ameddig csak élek mert fontos voltál nekem érzem, talán több mint barát és így próbálom most megdönteni szíved erős falát
csak, hogy megbocsásson, s végre én is megnyugodjak egyszer mert nem forrt be a seb, de talán enyhíthetem ezzel mert bár nem beszélünk róla, de megtörtént mi tudjuk
csak két ismerős vagyunk kiknek volt még közös múltjuk...
 

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Tudom már elmúlt, vége a szépnek,
Szépen lassan eltűnnek a képek,
Sebeim maradnak, nyitva a világnak,
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak...

Emlékszem arra a kopottas padra, az árnyas fák alatt ültél, mint egy angyal olyan ártatlannak és szárnyaszegettnek tűntél, emlékszem szavadra, és amikor megfogtad kezem, bizsergető érzés járta át testem, tudtam ez lesz a végzetem.
Ha egyet kívánhatnék, az Te lennél, tündöklő éjszakám, fényes nappalom, édes angyalom a felhők fölül nézz ma rám. Vesd le rám tekinteted és borítsd rám a szárnyaid, miként egykor én takartalak be és teljesítettem vágyaid. Úgy csillogott a szemed, mint a tó vize, ahol sétáltunk, most pedig úgy hullik az eső, ahogy a könnyem hullt mikor szétváltunk. Tudtam én is nagyon jól, hogy semmi sem tart örökké, pedig Te voltál az egyetlen, aki velem törődtél.
Fázom... vacogok... a halál hideg arca simogat,
nem a nyári virágeső, ami ránk dobálta a szirmokat, most virág borítja sírodat, előtte, itt állok az esőben, hallom a hangod, ahogy hívogat, a félelmeim legyőztem.
Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek,
Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek. De már kifolyt sok szép dolog az idő rongyos, foltos zsebein és az elvarratlan szálak nem gyógyítják beforratlan sebeim...