pár szó az életről

Nincs jó kedvem az utóbbi néhány napban. Magam sem tudom miért, de úgy érzem el kéne mennem, hogy egy kicsit mindenkitől távol legyek. Egyesek megpróbálnak engem bűnbaknak állatni. Mert, hogy én a rossz irányba változtam meg, bár szerintem nem. Mindenki csak ossza az észt, hogy ezt meg azt csinálom rosszul, meg ilyen meg olyan hülye vagyok, de valami használható ötletet egy se tud adni. Eddig azért tartottak baromnak mert, hogy mindent elnéztem a volt pasimnak, most meg én vagyok a gonosz és szívtelen mert kidobtam és ő mennyit szenved. tök jó... én sose lehetek már boldog, van az úgy, már szarok rá

egy aranyos mese:

A tenger mélyén élt egy tintahal, ő volt ott a mintahal. Nem nőzött, nem cigizett, nem vedelt, a templomi kórusban is énekelt. Az öreg polip, a kántor nyugdíjba ment, sokéves munka után megpihent. Az új kántor nem lett más, mint a tintahal, a tenger mélyén ő volt a mintahal. A vasárnapi misére, mint a fergetek, beúsztak a kék cápák, a rockkerek. Hallgatták, hogy a tintahal orgonál, csengőhangon elénekelt egy zsoltárt. Mise után a tintahalat megvárták, rögtön egy házibuliba cibálták. Az áldomást bőségesen megitták, a békepipát kollektívan elszívták. Következő misén a tintahal, úgy döntött nem tart már a papokkal. A fejére ráhúzott egy gumibugyit, az orgonán játszott egy bugivugit. A pap eldobta a szentséget, ráadásul hangosan is szentségelt. Kiátkozta a tintahalat, neked többé a templomban nem jut falat. A tintahal nem esett kétségbe, hangszerboltba ment és nem pékségbe. Csúcsszuper mikrofont vett magának, lelkét ajánlotta a sátánnak. Azóta a cápák között énekel, elöl áll és középen hisz frontember. Pár hét alatt ő lett a legnagyobb sztár, a tengermélyi halhatatlan rockkirály.