Tegnap este már úgy indultunk el a buliba, hogy felbosszantott. Mert a betti mennyi mindent fizetett neki! A betti fizessen a jó anyjának! Kinek képzeli ez magát? Mindegy legalább megtudtam, hogy nem érek semmit, hiszen nem vagyok gazdag. Nem töm anyuci pénzzel, nincsenek tízezrek a seggemben, és ezért értéktelen vagyok. Már az észér állatoknak. Hát igen, a tegnap este is úgy ért véget, hogy láttam "pusziszkodni" egy idióta picsával akit utálok -.-" Elbúcsúztam gyors a többiektől és eljöttem. Alig, hogy kiléptem a szórakozóhelyről lassítottam és felültem a hülye virágágyásba. De nem jött utánam senki, mert ennyire sem volt képes. Inkább visszament a buliba, mert az fontosabb. Már legalább 5 perce ültem ott és sírtam, mikor egy vadidegen csávó jött oda leült mellém és kérdezte, hogy mi bajom. Legalább őt érdekelte, és ahhoz képest, hogy nem is ismertem meghallgatta a gondomat. Gyorsan elhüpögtem a lényeget, várt pár pillanatot, majd azt mondta nagyon sajnálja és tovább ment. Végig néztem ahogy eltűnik a sötét utcába, aztán körülnéztem. Rengetegen voltak kint kocsival, gyalogosan és mindenki leszarta nagy ívben, hogy én ott csinálok valamit. Még csak rám sem néztek, ez az emberi részvét hiánya... a közömbösség mások iránt. Mert ahogy egy nagyon jó barátnőm mondja:
- Mindenki ronda és idegesítő! - és be kell valljam valóban igaza van! Mindenki egy szörnyeteg bellülről, egy vadállat, egy önös kis szarzsák. Már majdnem fél órája ültem a hideg kövön mikor beláttam, nem is érdekli, hogy hol vagyok. Vagy, hogy leütöttek e, megerőszakoltak e, elütött e a vonat. Úgyhogy felkeltem és elindultam hazafelé. A clubbtól nem messze lévő síneken megálltam és körülnéztem. Hallottam, ahogy ordíbál pár ember az udvaron, és, hogy a bad romance című számot játszák éppen. Ezen megint csak belémmart valami. Végig bőgtem az utat amég az erzsébetkerthez nem értem. Annyira sötét volt, és egy kicseszett lámpa sem égett, lementem az úttestre, hogy mindent belássak magam körül. A telefonommal világítottam egy darabig, de amikor már végleg kiértem a utolsó halvány lámpához már az orromig sem láttam, hiába állítottam át teljesen fehérre a képernyőt... Megpróbáltam felhívni két osztálytársam, hogy legalább beszéljek valakihez, addig sem a sötéttel kell foglalkozom. Egyikük sem vette fel, gondoltam, hogy valamelyikük talán bulizik is barátaival, a másikuk meg még dvdzik és ébren van, de mégse... alvásnál pedig bizotosan tudtam, hogy egyikük lenémítja a telót. Megfordult a fejemben, hogy felhívom még két legjobb barátnőm, de nem akartam őket zavarni ilyen későn... Vártam egy kicsit aztán elindultam. Olyan gyorsan kapkodtam a lábaimat mint még soha, aztán végre elértem egy lakóparkot ahonnan már szűrődött némi kis fény. Egy pasas jött ki éppen az egyik házból és megbámult, szerintem csak segíteni akart vagy valami ilyesmi, de elfutottam előle, biztos ami biztos. Annyira megkönnyebbültem mikor kiértem végre a fenyő térihez, ott már volt világítás. Pár részeg srác még odaénekelt nekem valamit, de már túl közel voltam a házhoz. Itt már nem lehetett semmi bajom...A liftben letöröltem az arcomról lefolyt festéket, legalább ne így menjek haza, és a kulcsom után nyúltam a zsebembe. De nem volt ott... Annyira mérges lettem, nem volt valami mély a zsebem, és lehetséges, hogy valahol kieshetett amikor leültem vagy futottam, de az is lehet, hogy a kabátos kiverte és nem vette észre... A liftből kiszállva leültem a lépcsőre és folytattam eddigi tevékenységem. Majd elgondolkodtam, hogy vajon mi értelme az érzéseknek? Előbb utóbb minden jó fájdalommá alakul át, akkor mi értelme? Utána eszembe jutott, hogy lehettem ekkora idióta? Eddig sosem dőltem be senkinek, főleg nem egy pasinak... Első bakinál repült, bárki is volt az. Neki meg mindig megbocsáltottam...aztán eszembe jutott mekkora egy hatalmas faszság a szerelem. Felesleges dolog az életben. Mindenki keresi a nagy őt, és csak a pozitív példákat mutatják be. Filmekbe, történetekbe, sorozatokba. Arról miért nincs soha szó, mi lesz azzal aki sosem találja meg...akit mindenki csak kihasznál, akár milyen jó ember. Ez van... Nos azt hiszem az én életem mindenki előtt példa jelleggel szolgálhat. Fogalmam sincs meddig gondolkozhattam, de még azt is hallottam, ahogy a szomszéd kutyája néhányszor megkaparja az ajtót. Legalább egy állatot érdekli mit csinálok. Régen nagyon sokszor én vittem sétálni azt a kutyát órákra, mert a gazdája nem ért rá. Azóta is szeretem, és azt hiszem ezt ő is próbálja visszaadni a maga módján. Akár hányszor hangosabban felhüpögtem vagy szipogtam egyet megkapatra az ajtót, vagy csapott valami kis zajt. Azért legalább ez jól esett... és akkor csodálkoznak azon, hogy az állatokat többre tartom az embereknél... Valamikor 2 után odaültem az ajtóba és vártam, hogy anyu felkeljen és kimenjen wcre. Olyan pontos mint az óramű, mindig 2 tájba megy ki. Egy jó darabig vártam, majd végre meghallottam, hogy nyitódig az ajtó, és felkapcsolódik a villany, akkor kopogni kezdtem és végre hazamehettem. Kivettem a pizsimet a tatyómból és bebújtam az ágyba. Feleiteni akartam, hogy pörögjön az idő...
Bármit mondd csak csábitás, mézes madzag semmi más, hazugság és ámítás!!! Szívtörő csak nem vitás...
