pár szó az életről

Egy messzi messzi világban egy hintán ücsörgök, amely egy fehér fa kinyúló ágán himbálódzik. Az óriási növény lomkoronája dús, tiszta és érintetlen mint a friss hó... és liliom illata van. Én lábamat a fehéren tündöklő semmibe lógatom. Szomorú vagyok, és magányos. Aztán egyszer csak egy fiú lép mögém, mosolyog rám, de látom a szemében a fájdalmat, melyet az idő hagyott rajta. Bús barna szemével rám nézett és elmosolyodott. Az arcán ez a cselekvés annyira igaznak és tisztának látszott. Visszamosolyogtam rá és kedvesen kacagtam, majd beletúrtam fekete hajába és megsimogattam. Mögöttem egyszer csak megragadta a hintát és meglökött. Addig folytatta még végül magasan szárnyaltam, a fa lomkoronájánál is magasabban. Mindig éreztem azt a bízatató kis lökést a hátam mögött, s már lassan oda sem kellett néznem mert biztos voltam benne, hogy a fiú mindig mögöttem lesz. És csak hajta életem hintáját, egyre magasabbra. Nem féltem az alattam tátongó mélységtől, nevettem és örültem a fiúnak. Néha amikor mégis hátratekintettem láttam, ahogy ő is nevet velem, az az édes hang simogatta a fülemet. Éreztem a boldogságát, és tudtam, szüksége van rám, és nekem is rá. Hiszen Üres hintát minek hajtana az ember? Aztán még egy utolsó taszalytást éreztem, és többé semmit. A hinta szépen lassult, s amikor hátranéztem, a fiú már nem volt mögöttem. Nem láttam sehol, tudtam, hogy elment és többé nem jön vissza, így megint magányos lettem. Lehunytam a szememet és visszaemlékeztem arra a hangra ahogy nevetett, arra az érzésre amikor beletúrhattam a hajába. A gyönyörű barna szemére... Az emlékek felidézésekor egy fehér gyémántszerű könnycsepp csorgott végig az arcomon. Lehullt a földre, amely lassan gyűrűzött alattam, majd újra elcsendesedett. A talaj alattam egy fehér vizű tó volt... Tó tele könnyekkel.