pár szó az életről

A mai nap éppen unatkoztam, hát felnézem az iwiwre megnézni milyen új képeket tettek fel az emberek. Egyik adatlapról a másikra nézegettem, feltévedtem egy kedves barátéra is. Írtam egy kommentet, majd a közös ismerőseink között kutatva megnéztem az egyik unokatesója adatlapját is. Hasonló képeket találtam. Lejjebb lapozva egy csomó mappát fedeztem fel különböző címekkel. Barátok, Szerelem és Család. A főkép alá tekintve lefagytam egy kicsikét... TE ÚR ISTEN! 54 kép a családról! Nekem ez szokatlan volt. Gyorsan bele kattintottam, és mosolyogva néztem a szeretetteljes pillanatokat és , hogy milyen jó, hogy ők legalább mindig ott lesznek egymásnak. Unokatestvérek, testvérek, nagybácsik és nagynénik. Én nem is ismerem a többségüket. Több tucat unokatestvéremből talán csak háromnak emlékszem a nevére, de őket legszívesebben elfeleiteném. A nagynénéimet ismerem legalább is azt hiszem... Nagyon sok rokonom van, és lehet, hogy elmegyek mellettük az utcán a nélkül, hogy tudnánk egymásról. Sosem voltunk jóban sem az apai sem az anyai családi ággal igazán... talán azért mert a két familiából a szüleim voltak egyedül normálisak. A többiek vérzívó keselyűk, egytől egyik, minden nagynéném, nagybácsim, nagyszülőm és unokatestvérem. De anyám szüleit látogatjuk, én bírom őket... de volt nekik is volt ronda foltos múltjuk, amit egy részem gyűlöl . Ahogy féltestvéremnél is gyakran aludtam amikor anyu éjszakázni ment kiskoromban. Mindig jól éreztem magam vele, hanosan hallgatta a zenét a régi kocsijába, és csak úgy csikorogtak a kerekek az aszfalthoz érve. Mindig goffrit kaptam reggelire, sok tejszínhabbal és csokival. Szerettem ott lenni, a lakótársával is remekül kijöttem, pedig egy kicsit ijesztő külsejű jól megtermedt hapsi volt. Imádtam azt a helyet, aztán oda is beütött a káosz mint egy meteor. Hirtelen, nagy erővel, és mindent elpusztított. A kellemes emlékek lassan megfakultak és már csak pár levél formájában értesültem testvérem jólétéről. Emlékszem mindig rajzoltam neki, aztán szétvágtam, és belerejtettem a borítékba, hogy ne unatkozzon, ott ahová mennie kellett. Nem küldhettem karácsonyi ajándékot, sem semmit, még be sem mehettem meglátogatni. Egykori példaképem a szemem előtt hullott apró darabokra, ami kisgyermekként nagyon fájt még. Most már felnőttem és elfogadtam, hogy milyenek az emberek. De néha azért még most is legszívesebben sírnék mikor egy boldog nagy családot látok, aminek lehet, hogy nem minden tagja szerető, de a legtöbb igen. Ezért nagyon irigylek pár embert, akik nem is tudják mennyire szerencsések! De hát én már változtatni nem tudok, és ha végiggondolom az emlékeimet visszamenőleg, van amit inkább meg sem változtatnék, hanem egyszerűen kitörölném és meg nem történtté nyilvánítanám. persze csak ha tudnám...