A szerelem sokszor olyan, mint egy buborék. Gyönyörű, de csak másodpercekig tart és amikor eldurran rájövünk, hogy nem is szerelem volt ez, csupán csak egy álom, melyben annyira hittünk és gyönyörködtünk, hogy már valótlanná vált szemünkben...
Valahogy én is így érzem, a buborékot elkaptam, s egy pillanatra a kezemben tarthattam. Átnézve rajta megláttam a szürke világban a színeket, minden olyan vidámnak és csodálatosnak tűnt abban a percben. A lenyűgöző álomvilágom közepén ő állt és mosolygott rám, majd integetett nekem. Gyönyörű barna szeme volt, a haja pedig kissé kócosan állt a fején, de nem érdekelt. A saját kis világomban ő állt a középpontban, és senki más! Közelebb hajoltam a buborékhoz és belemosolyogtam, ám ekkor halk csilingeléssel szertefszlott. A szemem előtt semmisült meg a tökéletes világom, és ő... Vissza akartam kapni és elkeseredetten küzdöttem, hogy újabb buborékot keressek valahol. Hogy ne kelljen megint a sivár, színtelen és hideg környezetet bámulnom amely körüvett engem. Felnéztem az égre és láttam egy újabb buborékot lefelé ereszkedni lassan és kecsesen. Megpróbáltam nagyon vigyázni rá ezúttal. Ismét belenéztem és a fiú még mindig ott volt. A színes és magával ragadó hely közepén. Melegség lepte el a szívemet amikor találkozott a tekintetünk, és nagyon boldog voltam, hogy velem volt.
