pár szó az életről

Azt hittem én már nem tudok egyszerű dolgokon sírni, engem nem ríggat meg egy romantikus film, egy tragédia, egy zene mégis képes volt rá... Barátnőmmel feküdtünk az ágyban és halkan bekapcsolta ezt a csodás dalt mellettem. Édesapám jutott róla eszembe, bár a dal szerelmes szám eredetileg. Halvány emlékek fogalmazótak meg a fejemben, az éjszakai kocsikázások, a sok horgászás, amikor a lábfejére ültem és úgy hurcolászott a lakásban én pedig boldogan kacagtam gyermekként, amikor befontam a haját és kis coffba kötöttem. Annyit nevettem és olyan boldog voltam, nem is gondoltam rá, hogy pont velem fog történni valami ami megváltoztattja az egész életemet. Hiszen most már nincs többé vidámság, nincs többé mosoly, nincs boldog karácsony, vagy születésnap. Nincsenek ünnepek és nincsenek már színes fesztiválok sem. Dühös vagyok, amikor azt hallom, hogy "mennyire utálom a szüleimet stbstb..." nekik legalább még az is megadatott, hogy utálhassák őket valamiért. Nekem nem. Bármit megtennék és bármit odaadnék azért, hogy egy röpke időre visszakerülhessek a múlba, ahol még gondtalan és vidám életem volt. Ahol még megóvtak mindentől, és mindenkitől. Ahol még nem vettem észre, hogy valójában mi folyik körülöttem, és milyen undorító és visszataszítóak is lehetnek azok az emberek akiket mások egyszerű összefoglaló néven csak "családnak" neveznek.