Ha a gép felszáll és magával viszi, azt hiszem egy részem is vele megy. Vagy meghal. A napok meg vannak számlálva, pörög az idő, és eljön majd a pillanat amikor nem látom bejönni a suliba, nem fog a sarokban lévő padban ülni többé senki. Nem látom, nem hallom a hangját, a nevetését, nem kosarazhatok vele többé, nem sétálunk el a tescoba, és nem ülünk többé a kosármeccseken ahol mindig annyit nevettünk... El fog menni, de ha visszanéz rám én mosolyogni fogok, bármennyire is nehezemre esik. Nem szeretném neki megmondani azt amit igazán gondolok erről mert akkor talán neki is rossz érzés lesz... és nem akarom, hogy bánattal menjen el, és ez legyen az utolsó emléke rólam. Nem szeretném visszatartani, hiszen sikeres is lehet akár, ha kint boldogabb lehet mint itt, akkor önzőség lenne a részemről visszatartani, vagy megkeseríteni az elválást. Legszívesebben átölelném és bőgnék, ordítanék, hogy ne hagyjon itt, de nem tehetem meg. Önző, mocskos dolog lenne tőlem... Pedig nem szeretném elveszíteni...
Egy tollat fog a kezem ami most rólad ír egy lapra
Hiányzol nagyon Thimmyt a sors egyedül hagyta,
körülvesz a magány, talán egyedül hagytál végleg,
örökké szeretni foglak, ezt ne felejtsd el kérlek...
Én csak egyet kérek tőled, hogy gondold át ezt újra,
kérlek emlékezz vissza a boldogsággal teli múltra!
mikor egy volt a lelkünk, és mindenen nevettünk
egymás szívébe akkor drága harmóniát színeztünk.
De soha ne feledd el a szívemben élsz már,
mert bennem létezet tovább kicsi utcai forradalmár.
