Ma kaptam egy borzalmas hírt. Egy általános iskolai oszálytársam meghalt. Fiatal volt, és élettel teli, tehetséges, vidám, de most már nincs. Egy éjszaka alatt véget ért az élete. Lezárult egy fejezet. Tragikus, de sajnos ilyen az élet... Én nem tudom mit tennék ha elveszítenék egy olyan embert aki számomra nagyon fontos! Családomból, vagy a barátok közül... a szerelmem. Oda kéne figyelnünk egymásra, lassítani a tempón! Túl gyorsan szállnak a percek, az órák, a napok, hónapok... és mi csak sietünk, kapkodunk szaladunk előre. Észre sem véve azt ami körülvesz bennünket, nem állunk meg megcsodálni a világot amelyben élünk.. nem fordítunk elég figyelmet az egyszerű dogokra, pedig néha azok okozzák a legnagyobb örömet. Nem érzünk egymás iránt semmit, lassan olyanok leszünk mint a gépek... monoton napok követik egymást még végül meghalunk. A temetésen pedig ugyan azt mondják el... mindig ugyan azt. Kevesebbet kellene azzal törődnünk, hogy egymást gyilkolásszuk, tapossuk sárba. Át kellene értékelni az életünket, hogy többé ne az anyagi javak álljanak a középpontban! De sajnos ehhez nem elég pár szépen megfogalmazott szó egy blogban... Az ilyent vagy érzed, vagy nem... vagy rátalálsz a helyes útra, vagy nem. Ez így működik... Sajnos...
~~Mert a mennyország nem egy hely, ahová a halálod után kerülsz... ez egy pillanat az életben, mikor úgy érzed, hogy tényleg élsz :) ~
