Volt egy angyalka, kicsi és tapasztalatlan. Szeleburdi mégis minden porcikájából áradt a jóság. Szerett megviccelni a többieket, amit nehezen viseltek. "Az angyalok komolyak, és sérthetetlenül büszkék" Ismételgették neki folyton ami már csaknem a könyökén jött ki. Felelősség, és a tudat, hogy majd egyszer minden az ő vállán fog nyugodni megrémítette, de ugyanakkor kíváncsisággal is töltötte el. Vajon képes leszek megfeleni a feladatnak? Fel fogok nőni hozzá eléggé? És még időben? Egyik gyönyörű napsütéses reggelen sétára indult az égben a nap felé. A sugarak megmelengették az arcát, és kicsit zavarták a szemét ezért lehorgasztotta a fejét. Merengve nézegette az alatta nyüzsgő embereket, akik mit sem törődve a rajtuk túlmutató dolgokkal, rohantak és intézték mindennapi dolgaikat. Addig addig sétált még végül eltűnt alóla a város forgataga, és egy szép zöld mezőre nem tévedt. Már majdnem visszafordult amikor meglátott egy apró kis pacát futkározni. leguggolt, hogy közelebbről is megnézhesse, egy fiú volt az. De mit kereshetett odalent ilyen távol a civilizációtól. Valami különös erő hajtotta hozzá, meg kellett néznie közelebbről is. Alig egy szemvillanás és már mellette ácsorgott. Tudta, hogy nem láthatja őt a fiú, és ennek most egy cseppet sem örült. Fekete haja volt, mely két oldalt be volt borotválva, középen pedig felállítva szépen, arányosan. A szemei nagyok voltak és barnák a szempillái pedig meglepően hosszúak és kecsesek egy férfihoz képest. Egyszer csak megfordult és a szemébe nézett. Egymást bámulták, amit sehogy sem értett meg az angyalka. Vajon, hogy lehetséges ez? A fiú felemelte a kezét és megsimogatta az arcát, a bőre forró volt, szinte már égette.
- Ki vagy te? - kérdezte, de a lány megrémült és felmenekült a biztonságot nyújtó fellegek közé. Lihengve visszapillantott a földre, ahol a fiú az égre szegezte tekintetét és integetett. Neki. Elindult visszafelé, de a gondolatai ott lent maradtak azzal a bizonyos ismeretlennel. Amikor hosszas séta után végre ismét a város felett találta magát, leült és nyújtózott egy jóízűt. Az felhők hirtelen sötétté váltak, villámok cikáztak az égen. A kislány megrémült, hiszen tudta, hogy megint őt fogják megbüntetni. Ezúttal mit tehetett? A teremtő elé állt aki csak ennyit mondott: - Száműzünk kell magunk közül, mert lepaktáltál az ördöggel! Újabb villámlás és dörgés mely olyan hangos volt, hogy be kellett fognia az ártatlannak a fülét és még a szemét és behunyta. Mire elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy kiörülnézzen már késő volt. A réten ácsorgott, szárnyak nélkül egyszerű halandóként. Nem tudta mire vélni a teremtő döntését, hiszen ő nem csinált semmit sem... ezúttal valóban ártatlannak érezte magát. Leült a fűre és játszadozni kezdett a hosszú szálakkal, elsiklatta őket az ujjai között, megsimogatta. Hirtelen valaki nagy erővel magához szorította, amitől megrémült. Elvégre az angyalok nem ölelkeznek, tartózkodnak a testi kapcsolatoktól bármilyen formában. Már majdnem kifogyott belőle a szusz mire eleresztették és végre friss levegőt szívhatott a tüdejébe. Felállt és a támadóra nézett nagy zöld szemeivel, de az nem volt más mint az a különös fiú, aki úgy vonzotta magához mint a mágnes a fémet.
- Tudtam, hogy visszajössz hozzám. - mosolygott és megcsókolta a lányt, aki szenvedélyesen viszonozta a gesztust.
- Ki vagy te? - kérdezte és mélyen belenézett a barna szempárba, ahonnan csak úgy áradt a forróság. És ez nagyon tetszett neki.
- Az ördög.
