Az élet túl furcsa, túl kiszámíthatatlan. Furcsa dolgokat tud összehozni az egyszer biztos. Én egy valamit biztosan tudok, a Hercegnő meghalt és nem jön vissza többé. Senkinek soha többé nem fogom "odadobni magamat" szeretni, mindent beleadni, hogy láthassam a boldogságát, egyetlen mosolyát. Soha többé nem követem el azt a hibát melyet, már annyi nőtársam elkövetett: Nem leszek szerelmes. Felesleges szenvedés. Mindig is úgy tartottam, hogy Ostoba az a nő aki bedől a szép szavaknak, a bókoknak, aki hagyja, hogy irányítsák. Hát én mind a két hibába beleestem, nyakig. Az lettem aki megfogadtam SOHA nem leszek. Én irányítok, én használok ki mindenkit. Hát nem ment, de most már felkeltem a földről és újult erővel indulok az úton. A Hercegnő meghalt, már nincs velem többé, és remélem nem is lesz. Az ostoba buta kislány, a naív önfeláldozó aki mindenkinek bedőlt... Soha vissza ne térjen. Mert nem engedem! Többé nem ugrok be az annyira szép vagy dumának, vagy lehoznám neked a csillagokat is?? Ugyan...ugyan... Minek dőlnék be? Unalmas százszor lerágott csont ez már.
Különben sem találnék magamnak olyant aki elfogadja, hogy független vagyok... hogy szállni szeretek szabadon, oda menni ahova és amikor én akarok! Nem bírom, ha ketrecbe próbálnak zárni, és ezt valaki vagy elfogadja vagy sem. Az élet ilyen.
"Mit megtettél velem?? Ne tagadd, így is úgy is eltűnsz szépen! Ez a föld egy rázós játékgömb az élet kezében..."
