Milyen hasonlattal is fejezhetném ki magam jobban, mint egy madárkás kis történettel. A szabadság számomra elengedhetetlen az élethez, én nem bírom a bezártságot, nem tudom elvislegni ha valaki magához láncol és nem ereszt el, hogy időnként szállhassak egyedül, arra amerre én akarok, és addig ameddig szárnyaim el nem fáradnak. Persze velem is előfordult, hogy leszálltam egy olyan valaki mellé, aki becsalogatott egy szépen diszített ketrecbe és amikor besétátam a csapdájába rámzárult a börtön. Ez nem zavart, egészen mostanáig. Az én lelkemet nem tudja senki sem megfogni, leláncolni, sokáig hiszen sosem fogom megszokni azt, hogy rácsok mögött vagyok. Ki kellett törnöm a kalitkából, és menekülni minél messzebbre, gyorsan sebesen és megállíthatatlanul. Egyszer majd eljön talán az idő amikor ismét le merek szállni valaki mellé, aki nem zár el az égtől... a szabadságtól... az én játszóteremtől. Lesz majd valaki aki elenged nyugodt szívvel, és én majd egy nagy séta után a felhők között szívesen szállok majd vissza a vállára újra és újra.
