Kegyetlen rémálmok kínoznak téged képzeletben rendőrök jönnek érted. De ez már nem álom, hiszen előtted állnak . Nem egy téves bejelentés, csak rád várnak... Homályos minden, úgy érzed véged a családtagok könnybelábadt szemeit nézed. Kutatod bennük a szertefoszlott bizalmat, de nem látsz mást, csupán kételyt, és siralmat. Tehetetlen vagy, akár egy darab kő amikor odaér a kocsihoz a bizonyos nő, akit imádsz, tiszta szívből szeretsz. Elbúcsúznál tőle, de már semmit se tehetsz. A haverok csak néznek, és nem értenek semmit alány meg csak zokog - ez mindenkit megrendít. Elindultok, és ő csak zavartan áll... A nagy balhék, a sok pénz, de mondd, mik azok, amiket ezzel elérsz?
De mondd, mi ér ennyit? Mondd, mi az, amit ebből felmutatsz hogyha a sitten egy cellában megrohadsz! Nincsenek haverok és nincsenek nők ők vannak egyedül, csak egyedül ők:
Ők, akik egytől egyig ugyanígy jártak! Nem igazi haverok, csupán sorstársak. Magányos vagy, és jön egy újabb péntek, be-bevillannak az otthoni képek,
Felemészt a szeretteid meg óvó szava ,
Magadba roskadsz: "Ne sírj kérlek!" Hiába, senki se hallja, asok rács a szavaidat mind felfalja. Egy mondatot találsz a falba vájva:
"Az alvilágnak nincs romantikája"
Vakít a nap, ahogy kijössz a fényre, virágokat találsz az utcába érve. Leszakítasz egyet, és fogadalmat teszel: - Nem csinálsz baromságokat, becsületes leszel! Csalódottan fogod fel, hogy minden más, rengeteg az újdonság, a változás. Az utcába érve az egész tested megremeg nem köszön már senki, elfordulnak az emberek. A szülők és a haverok nem változtak semmit és ez a dolog az, ami a körülményen enyhít.
Örülsz, hogy kint vagy, de belül vérzel, jó a hangulatod, mégis rosszat érzel. Álmatlan éjszakákat szül a sok-sok sértés újra kiújul a múlt, s a kísértés. Az éjszakádat dudálás kavarja fel: A társaid jöttek, haver, most menned kell! Bár megfogadtad igaz azt, hogy nem mész el újra , most mégis rálépsz a bűnöző útra. Egy mondatot motyogsz az autóba szállva:
"Az alvilágnak nincs romantikája"
