pár szó az életről

Miért van az, hogy minél többen akarnak kihúzni a szakadékból, te mégis annál mélyebbre esel? Hiába próbálok kilábalni a gondjaimból, nem tudok egyszerűen... megint itt az a bizonyos szeptember. Mások nem értik úgysem miért szomorú ez a hónap annyira számomra... talán ha elvesztenének ők is valakit aki olyan fontos nekik... nem kívánom senkinek sem. De talán megértenék... másnak a segge alá raktak mindent, az autót, az "érettségit a szakmát" a lakást. Nekem mindenért meg kellett küzdenem amim van most. Másoknak nem, kurván igazságtalannak tartom! De mocskosul...

Az utolsó sorokat szerintem te is így gondolod, legalább néha :)

Olyan sok emlékem van veled már. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy vagy nekem, te az egyetlen vigaszom az életben! Hozzád fordulok, ha bánatom van, ha szeretnék valamit megvalósítani, vagy egyáltalán csak egy fáradtan átvergődött nap után. Elmosolyodok, ha meglátom a nevedet a telefonom kijelzőjén felvillanni. Úgy gondolom mi már örökre barátok maradunk, hiszen mióta is ismerlek? Igen már lassan 8 éve léptél be az életembe, és úgy gondolom még minimum idős koromig maradsz velem. Ha nem tovább :D

Nincs is jobb program mint felmenni néha egy kilátóba és megnézni a várost ahol élsz, egy kicsit más szemszögből. Ilyenkor olyan kis békésnek tűnik minden, csicseregnek a fák és zöldülnek a madarak. Az éjszakai fények elkápráztatják a szemet. Legszívesebben mindig csak ott lennék, újra meg újra, ugyan ott, ugyan azzal a személlyel.

Lepörgött az első hét a suliból, és újból itt a hétvége. Most már úgy érzem jár nekem a kikapcsolódás. Ennyi agymunkában is ritkán volt részem mint a héten. Úgy gondolom megérdemlem ezek után Dankó barátunkat..

My dream is Tomorrowland :)

Amikor végre lefekszem és nagy nyüglődések árán elalszom. Ott kezdődik az én világom. Elfelejtem a gondjaimat, a sérelmeimet. Legszívesebben ott maradnék örökre, ha tehetném. A fellegeken sétálnék, a szemembe tűzne a nap. Veled, vagy akár nélküled... de előbb utóbb megszólal a vekker, zuhanni kezdek és kezdődik minden előlről...

Mert az élet olyan mint az ásás... néha hátráltat egy két gyökér, de ha jól odabaszol neki az ásóval már haladhatsz is tovább! ^^

Milyen megdöbbentő megint nagy fordulathoz érkezett az életem. Most úgy vagyok vele, hogy jobb lenne azonnal összepakolni és indulni. Nem érdekel hova megy a vonat, mikor ér oda, csak innen el! Nem bírok már ebben a városban maradni. Tettem valami olyat amit nem szabadott volna... de mégis olyan jól esett. Felforgatta a gondolataimat, megváltoztatta a véleményemet, a világnézetemet. Hirtelen egy pár napra mindent rózsaszínben láttam megint, ok nélkül mosolyodtam el a buszon vagy az utcán. Nem kellett alkohol ahhoz, hogy nevessek... semmit sem kellett tennem, egyszerűen csak annyit, hogy vissza gondolok rá. Tudom, hogy helytelen dolog. Stbstbstb. Nekem még van egy feladatom ebben az évben, nem hagyhatok cserben valakit aki szintén fontos nekem. Talán én neki túlságosan is. Vagy nem is fontos vagyok neki, egyszerűen ki akar sajátítani ami nem fog menni. Minél jobban akar magához kötni annál messzebbre kerülök tőle, de ezt még nem tudja. Jövőre már minden máshogy lesz. 21 leszek, elkezdődik az önálló életem lassacskán. Semmi másra nem vágyom mint hazatérni egy olyan lakásba, ahol ott vannak ők hárman...  Olyan szívesen menekülnék a világból, de nélkülük nem megy. Kellenek az életben maradásomhoz, olyanok nekem mint a levegő. Egyszerűen szükségem van rájuk és kész.

Már megint a hülye ősz.. hullanak a levelek, sárgulnak a fák, sokat esik az eső és minden olyan búskomorrá változik. A nyár elmúlt, én pedig minden reggel mehetek a diliháznak nevezett "iskolába". Addig vagyok csak vidám még lépkedhetek a leveleken amik az útra potyogtak. Bár a fülhallgató a fülemben van, mégis tisztán hallom azt a jó kis roppanó hangot. Egyszerűen imádom! Aztán belépek a kapun és fejbe vág a sok idióta akivel nap mint nap szembesülnöm kell. Hallom amit magyaráznak, de próbálok nem figyelni és nem is válaszolni a kérdéseikre. Átrohanok a parkolón, feltépem a suli ajtaját és egyenesen a termemet pillantom meg. Alig várom már azt a percet, amikor odaérek és megfoghatom a kilincset, hogy benyissak és végre odabent normális embereket találjak, de csalódottan kell tapasztalnom... a terem zárva van. Így hát le kell ülnöm a sok "embernek" betitulált barom közé. Körbenézek és úgy érzem magam mint az állatkertben, csak most éppen a ketrecbe vagyok... a majmokkal.

Hagyok egy rúzsnyomot magam után,kell vagy nem döntsd majd el!

Ha rágondolsz arra a szóra, hogy "barát" ki jut az eszedbe? Ha becsukod a szemed látod az arcát? Tudsz felidézni egy pillanatot az életedből, amikor úgy érezted az életedet is odaadnád azért a valakiért? Nyíltál már meg neki őszintén? Visítottál már a nevetéstől, tettél már őrültségeket anélkül, hogy szégyellted volna magadat előtte? Sírtatok már együtt? Hívtad már fel az éjszaka közepén, hogy nincs hova menned, mire ő azt válaszolta gyere csak ide!

Ordítoztak veled, megaláztak minden ok nélkül, és beleszúrták az utolsó kést is a hátadba, amikor azon veszed észre magadat, hogy az éjszaka közepén egy parkban ülsz egy padon kuporogva, a villámok csapkodnak, az eső pedig úgy esik, mintha dézsából öntenék. és te csak ott ülsz. Vársz valamire, a könnyeidet visszanyelve próbálsz erősnek tűnni. De ki előtt? Aztán hirtelen egy kabát terül a válladra, egy kar ölel át szorosan megtartva. Erre vártál, hogy jöjjön és átöleljen, mellette már ki mered magadból adni a legmélyebben elnyomott gondolataidat is. Kitör belőled a sírás ő pedig egyszerűen csak ott marad melletted. Hiszen ez egy barát dolga.

2012. augusztus 4. - Erzsébet kert - valahol hajnali 1- és 3 között.
Köszönöm Vodkás.

A múlt héten egy éjjel sétáltunk pár barátommal a városba. Már éppen a rossmann előtt tartottunk mikor megláttam egy férfit aki a szellőző nyílásnál fekszik, a kabátjába burkolva. Mozdulatlan volt a teste, ezért szóltam a többieknek is, hogy odamegyek megnézni van e valami baja a férfinak. Nem lehetett tudni, hogy vajon alszik e vagy rosszul lett esetleg ezért biztos ami biztos. Odaléptünk hozzá, és szerencsére csak aludt, adtunk neki egy kis bort, és beszélgettünk vele egy kicsit. A férfi már benne járt a korban de még élettel teli volt, ősz haja világított a sötétben. Nemsokára elbúcsúztunk tőle, és indultunk tovább a kis utunkon. Megnyugodtam, hogy nem történt végül is semmi baj. Mondd csak te mire gondolsz, ha látsz egy embert feküdni az úton? Otthagynád, csak mert részeg? Rengetegen gondolkoznak ilyen ostobán, és felelőtlenül. Mi van, hogy ha rosszul van és szüksége van a segítségre? Te belehalsz, ha a szaros életedből rászánsz 10 percet, hogy megérdeklődd, jól van e? Ismerek olyat, akin nem segítettek, beteg volt összeesett és meghalt. Nem érdekelte senkit sem a sorsa, még mindig élhetne, és a családjával lehetne. A halála mindazok lelkén szárad, akik közönbösen elmentek mellette... ők megmenthették volna, de nem tették. Gondolj csak arra, neked mennyire rosszul esne, ha elmennének melletted mikor szükséged van rájuk... egyszer a te életed is múlhat még ezen!

Azt hiszem ez az irónikusan kiejtett szó, már minden nő száját elhagyta...

 Azt mondják a szíved jégből van talán, de ártatlan a szemed én látom csupán.

És lám, ez vagyok én: egy lány, aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szükséged van rá. És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok? Persze sosem rinyálok nyilvánosan és jó hangosan, hogy azt mindenki hallja. Hogy én mennyire nyomorult vagyok... mi köze másoknak ehhez? persze mindig az sír a leghangosabban akinek a legtöbb minden már megvan az életében. Annyira jellemző emberi tulajdonság... az önzőség.

Undorító!

 Az az érzésem, hogy mi tökéletesen összeillünk. Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. 
Még ha nem szólunk, nem érünk is egymáshoz, még ha külön szobában vagyunk is, még akkor sem. Soha nem unalmas veled lenni. Szerintem ez azért van, mert valahogy bízom benned, bízom a gondolataidban. Érted, hogy mire gondolok? Hogy mindent szeretek, amit látok belőled és azt is, amit nem. Szükségem van RÁD! ... szeretlek életem

3 nap és megszületek. Annyira furcsa visszagondolni, hogy mint egy 20 évvel ezelőtt még csak édesanyám pocakjában voltam, elzárva a külvilágtól. Nem is volt az olyan rossz hely, hiszen ott senki sem tudott bántani, de egyszer ki kell jönnie onnan az embernek nem igaz? Mostanában elgondolkoztam egy csomó dolgon. Például, hogy mennyi kapzsi ember van a világon. Valakinek sokkal többet jelent holmi koszos papírcafat mint, hogy mosolyogni lásson valakit. Miért foglalkoznak az emberek annyit azzal, hogy milyennek gondolják őt mások? Minden fiú a "menő, kemény, vagány gyerek" aki rettenthetetlen és érzéketlen, és hű mennyi csajt megdugott már. Ez miért számít büszkeségnek? Vagy a lányok? Felkennek magukra egy réteg vakolatot, felhúzzák a tűsarkút és a miniszoknyát, és akkor azt hiszik ők a legszebbek a világon. Nem a ruha, vagy a drága holmi teszi az embert. Persze ezt magyarázhatom a sok divatbuzinak. Ugye?

 Hát eléggé elhanyagolom mostanában a blogomat, ami talán nem is olyan nagy baj. Végre igazán érzem, hogy élek. Pezseg körülöttem az élet! A suli zakatol ezerrel, mellette megy a munka a barátok és persze a szerelem ♥ Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen társat adott nekem, azt hiszem megérdemlem végre, hogy én is boldog lehessek, olyan sok év szenvedés és nyüglődés után. Nemsokára itt a nyár és már is annyi - de annyi a tennivalóm. Szívesen nézek elébe, főleg, hogy a legtöbb a munkámmal kapcsolatos. A kertészkedéssel. Örömmel végzek "nehéz férfi munkát" szívesen dolgozok a gépekkel, sokan meg is néznek az utcáról, hiszen maguk az eszközök sokszor igen csak nagyobbak mint én. :) Abszolút nem bánom, nézzenek csak én büszke vagyok a hivatásomra!

A napokban tanúja lehettem egy olyan csodának amit kevesen tudnak értékelni. Láttam egy párt táncolni egy söröző alaksorában, az arcukat megvilágították a disco lámpa színes fényei. Mosolyogtak mind a ketten. A fiú hosszú szőke haja a lány arcába hullott. Olyan lágyan lépkedtek az acélbetétes bakancs ellenére, ahogy sokan azokba a flancos táncoscipőkben tudnak csak. Annyira meghatott a látvány, hogy le sem tudom írni. Ők igazán szerették egymást, s bár csak egy füstös is krimóba ücsörögtünk fa asztaloknál, egyszerű padokkal egy pohár vadász előtt, még is úgy éreztem, mintha a világ legcsillogóbb eseményén vennék részt. Nem a díszek, a berendezés vagy a pia minősége és milyensége, hanem a hangulat a barátság és a levegőben lévő szerelem tette olyan széppé azt amit láttam.

Tudod néha, az is lehet gonosz akiről véletlenül sem feltételezted volna

A lelkem egyik fele buzdít, hogy ne folytassam a küzdelmet. Ne reménykedjek, hiszen minél többet ölök bele a dologba annál nehezebb lesz elfelejtenem... Annál nehezebb lesz elszakadnom. Nem butaság amit suttog, de nem szeretném ennyire könnyen feladni. Ha ilyen könnyen elfordulnék a problémáktól nem is ismernék magamra.Talán betévedtem most egy olyan erdőbe amiből nem tudok kikeveredni?

Nincsenek szavak rá.. csak fáj!

Miért mindig a lányok sírnak? Miért mindig az érzi magát rosszul akinek nem kellene? Miért nem szenved az aki rászolgált? Az élet Miért igazságtalan azokkal akik nem érdemlik meg? Miért mindig a jók mennek el? Miért hazudnak az emberek? Miért van fájdalom? és Miért van önzőség a világon? Miért ragaszkodik valaki egy dologhoz annyira, hogy képes érte mindent eldobni? Miért nem jön oda bocsánatot kérni az akinek kellene? Miért olyan kevés a megértés és együtt érzés a világban? Miért bántod meg azt akit szeretsz? és ha megbántottad Miért nem kapsz utána két kézzel? Miért engeded el olyan könnyen... Miért?