pár szó az életről

Vajon mi lehet a happy end-en túl a mesékben? Arról miért nem beszél soha senki? Bár valószínűleg nem mesekönyvbe illik, hogy csipke rózsikát a hercege az esti kocsmázás után agyonveri. Vagy, hogy a kis hableány bánatosan ül a gyerekeivel a tengert bámulva mert a férje meglépett a gonosz mostohával. Gondolom a könyvekben nem írnak le ilyet, pedig általában ez a vége a Happy Endnek. Ez a szó csak egy kapcsolatban a tetőpontot jelöli, a mélypontokról soha senki sem beszél, soha senki nem ír róluk, soha senki nem meséli esténként a gyerekének. valószínűleg azért mert nem akarják őket felkészíteni túl hamar a valóságra.Az élet ugyan is ilyen! Kiskoromba én is álmodtam kastélyról, szép életről, és hogy majd rám talál a herceg és boldogan élek... ja, most már kinőttem a mesékből, már nem hiszek a csodákban, sem a varázslatokban. Nem hiszek a hercegben többé...

Mindig visszatalálok, és ott mindig szívesen várnak engem, tárt karokkal, ha esik az eső, vagy a hó, akármelyik is legyen. A tökéletes helyemen nem kell kerülgetnem végre 10centis tűsarkokon egyensúlyozó agyonsminkelt szörnyeket a visító zenében, nincs tumultus benne, nem kell visszataszító emberek fejét nézegetnem és hallgatni a jó pofizásukat. Egy tökéletes kis szoba egy ággyal szekrényekkel, parkettával amin mindig olyan vidáman csúszkál a zoknim. Egy laptop amin halkan szól a zene... Ez egy olyan hely ahova mindig örömmel nyitok be, ahol a kapu mindig tárva áll előttem, és amin miután beléptem elfeledem minden bánatomat. Amint becsuktam felszabadul a lelkem és érzem: ide tartozom! Nekem itt a helyem! Ahol csak beülhetek az ágyra, vagy a ringatózós fotelba, kezemben egy pohár finom forró teával. Olyan jól esik szürcsölgetni, a nappaliból harsány madárcsicsergés szűrődik be az ajtó résein keresztül. Hihetetlen... Fantasztikus. Meglátom bejönni barátnőmet, egy kis mosollyal az arcán leül mellém szótlanul. Nekünk nem kell beszélni ahhoz, hogy tudjuk mi jár a másik fejében.

Mi lesz velünk amikor a dicsőség szélére kerülünk? Ott fogunk állni ketten, csak te és én. Egymás felé nyúlunk, de a kezünk már nem ér össze, kiáltunk, de egyikünk sem hallja. A kétségbeesett játékot folytatjuk, de meddig? Azt hiszem amíg valamelyikünk át nem táncol a szakadék szélén és, hogy melyikünk lesz az? Fogalmam sincs, de a pillanatot soha nem akarom megérni! Inkább kiáltok még ha nem is hallod, nyújtózkodok, még ha nem is érhetlek el soha. Mindig próbálkozom mert nem engedhetlek el... egyszerűen nem teszem meg és kész. Képtelen vagyok rá, hiszen szeretlek

Mostanában csak álmodozom, hogy mit is tegyek, és arra gondolok:
Eljött az idő, hogy ne foglalkozzak semmivel! Légy egy kicsit helytelen, mert tudom, hogy mindenki arra gondol, amikor a fények kialszanak. Én csak egy őrült kis fruska vagyok. Azért teszek neked rosszat, mert menni akarok, törtetni előre a tömegben. Én meg akarom mutatni
neked az összes csúnya gondolatomat! De az emberek visszafognak. Várj csak már elkezdődött a visszaszámlálás és kirobbanok! Néha jó vagyok veled, angyalian jó, néha pedig rossz, méghozzá ördögien. Szokd meg bébi, ez vagyok én. Egyszer hűsítek, máskor égetek.

Úgy érzem a nappalok és az éjszakák lassan egyetlen homályos képpé folynak össze előttem. Csak tétlenül nézem, ahogy a homokórában lassan lepereg előttem az idő. Elmúlnak a diák évek, elmúlik a nyár, majd az ősz a tél és a tavasz is. És én még mindig csak állok és nézek magam elé. Régen annyira vártam már, hogy én is idős legyek. 18 éves. Most pedig már el is múltam, pedig még csak nem olyan régen töltöttem be.  Az egy év mindössze egyetlen hónapnak tűnik, és mégis... Megint itt a 2011-es év FELE! Fél év elrohant előttem és én észre sem vettem. Talán azért mert boldog vagyok? Ez lenne az amikor az embernek mindene megvan? Amikor egy nap nem értelmetlen lassúsággal telik el, hanem jól érzem magamat és ahogy mondani szokták az idő repül??

Szeretném neked megmutatni azt ami a fejemben zajlik... Azt akarom, hogy csak rám figyelj, hogy csak én számítsak, csak én legyen a szíved közepén! Akarom, hogy én legyek az egyetlen lány a világon!!
Azt akarom, hogy rabolj el mint egy tolvaj, szoríts magadhoz erősen mintha minden rendben lenne, és ne eressz el! Én vagyok az egyetlen aki megért, te vagy az egyetlen aki parancsolhat nekem. Én elmondom neked minden titkomat, és ha már eléggé belém estél többé nem eresztelek el. Sajnálom Bébi én ilyen vagyok. Előbb utóbb ráveszlek, hogy lenyeld a büszkeséged! Mert én vagyok az egyetlen lány a világon!

Tudod, az az érzés amikor a tested, megremeg és egyszerűen úgy érzed nem kell többé soha senki más! Rajta kívül...

Elzárkózva a szerelem elől, nem volt szükségem a fájdalomra. Egyszer vagy kérszer is elég volt, minden hiába. S az idő elmúlt, mielőtt rájöttél volna, hogy jéggé fagytál. De valami történt az első pillanatban veled, a szívem megolvadt, talált valami igazat.
És mindenki körbenéz, azt hiszik megőrültem. De nem érdekel, mit mondanak, szerelmes vagyok beléd, megpróbálnak elszakítani tőled, de nem tudják az igazságot. A szívem megsebesült egy résznél, amit mindig zárva tartok, de te most felnyitottál!

És én vérzek, vérezve szeretlek!

Megpróbáltam nem meg hallani, de túl hangosan mondták, a sértő zajok a fülemben megpróbáltak kétségbe ejteni, de én tudom, hogy a cél az, hogy ne bukjak el. De semmi sem nagyobb, mint az a hevültség, amit az ölelésedkor érzek, és mikor ebben a magányos világban arcodat láthatom. Mindenki azt hiszi rólam, hogy megőrültem... Talán igazuk van.

De nem érdekel, mit mondanak, szerelmes vagyok beléd! Megpróbálnak elszakítani tőled, de nem tudják az igazságot. A szívem megsebesült egy résznél, amit mindig zárva tartok, de te most felnyitottál!

És én vérzek, vérezve szeretlek,

Lassan kivérzek egészen. Nehezen akarják elhinni, de én hordani fogom ezeket a sebhelyeket, hogy lássa mindenki, amit mindig zárva tartok...

Szeretném már végre itt hagyni egy kicsit ezt a nyüzsgést, a sok feszültséget. Szívesen érezném, ahogy felszáll a gép alattam, majd egy ismeretlen új világ felé repít a fellegek között. De már azzal is megelégednék, ha messze száguldana velem a gyorsvonat.. :)

A szerelemet egy törékeny kis üveggömbhöz tudnám hasonlítani leginkább. Olyan könnyen összetörik, és többé nem lehet összeragasztani, sem pótolni semmivel! A ember életében nagyon kevésszer jön el egy olyan valaki, akit bátran nevezhet a szerelmének... Nekem most itt van Ő! Sokszor nem tudják az emberek megtalálni az arany középutat az érzésben. Én is így vagyok ezzel, szeretném minden percemet Vele tölteni, ami egy idő után ellentéteket szül közöttünk. Hiszen szüksége van a levegőre arra, hogy ő is egyedül lehessen néha. Én pedig ettől rettegek. Félek, hogy  megfullad az érzés, megölöm a féltékenységgel, a veszekedéssel... a kitöréseimmel. Pedig nem ez a szándékom... hiszen Szeretem!

"Ölelj erősen, hogy a magányt megfojtsam! Vigyázz rám kérlek, nehogy elrontsam. Bújj mellém, jó így, csak összefonódva, védjük kis világunk a világtól óvva!" ♥

Azt hiszem teljes joggal állíthatom, hogy én vagyok az az angyal akiben ott rejtőzik a pokol belül. Szomorúan látom, hogy a bennem élő démon kíméletlenül pusztítja azt, amit eddig kemény munkával felépítettem, hogy sebeket ejt a barátaimon, és még rajta is.. Féltékeny, önző, akaratos,és nemtörődöm, pedig én nem vagyok ilyen! Én nem ez vagyok! Számtalanszor gondolkoztam már rajta, vajon, hogy tudnám elűzni a magam sötét oldalát, de még nem jutottam dűlőre. Lehet, hogy én is rossz vagyok? Néha jól esik gonosznak lenni, ezt be kell vallanom, de utána mindig rossz érzésem van. Kis bűntudat. Azt hiszem amíg kínzom magamat a rossz cselekedeteim miatt utólag, addig még igenis megtalálható bennem a jó bármilyen kicsinyke kis szikrája! De mi lesz, ha egyszer ez is kiveszik belőlem?

Álljon már meg a fáklyás menet végre! Néha azt is figyelembe kellene venni, hogy mi zajlik körülötted, nem csak azt ami közvetlen előtted van. Talán megrémülnél ha egyszer oldalra is kitekintenél ahol állok. Úgy véled talán ,hogy nincs semmi bajom, boldog és vidám vagyok? Akkor fordítsd végre felém az arcodat, és nézz rám! Egy roncs lesz amit látsz majd. Talán attól még mert a szemed sarkából a kép szépnek látszik, szemből lehet, hogy elég megdöbbentő a különbség. De ehhez az kellene, hogy végre valaki rám nézzen, és megkérdezze:
- Hé minden rendben van?
Hogy végre azt válaszolhassam, hogy NEM! Hogy elegem van az egészből, nem akarok itt lenni, nem akarom ezt tenni, hogy végre egyszer én is leülhessek megpihenni a nélkül, hogy valakit ezzel megbántanék. Hogy egyszer azt tehessem ami nekem a legjobb és nem azt, amit mások elvárnak tőlem. Nem tudjátok, hogy mennyire vágyom rá, hogy egyszer valaki hozzám is felnézzen váratlanul. Hogy lássam: Igen ő érdeklődik irántam! Nem csak követelőztök, ide gyere, most és nem később! Nem jössz! jól van akkor cseszd meg! De nem, erre senki sem képes csak elvárjátok tőlem, hogy hatfelé szakadjak, hogy mindenkinél ott legyek mindig, hogy mindenkit meghallgassak, pihenés és megállás nélkül. Egyszer azt hiszem megengedhetném magamnak én is azt a luxust, hogy leüljek és nem mozduljak. De nem mert azzal rögtön beletaposok valakibe... hiába próbálom helyre hozni, ti csak okítani, tanítani akartok. Megmutatjátok nekem milyen szar volt nektek mikor egyszer nem vagyok ott. És velem mi van? Arra sosem gondoltok milyen amikor ti nem vagytok ott nekem? 

Sokan mondták már nekem, hogy más vagyok mint a többiek. De miben? Arra még soha nem kaptam választ. Mindenki csak kritizálni tud, csak azt látja meg bennem ami elenyésző probléma... Néha már úgy érzem magamat, mint egy fekete lepke a réten. Kitűnök a töübbi cifra egyhangú lepke közül, és ezért gyűlölnek engem. Halálra kritizálnak, pedig csak próbálom megtalálni a helyemet ebben a rohadt világban!! Miért nem hagytok már végre békében ostoba hangok? Miért nem szálltok le rólam örökre? Nincs rátok szükségem, hogy megmondjátok mit tegyek, és mi a helytelen! Szabad, független és önálló szeretnék lenni, de nem megy. Valami mindig visszatart, hozzáláncol a földhöz, és nem tudok mozdulni. Elegem van ebből a tétlenségből!

Tudom, hogy téged visszatart valami. Érzem, hiszen nem repülsz velem olyan nyugodtan és gondtalanul. Szeretném, hogy ez a béklyó leessen a lábadról, és végre olyan jól érezd magadat ahogy én. Ahogy én érzem magam veled! Sokszor gondolom úgy, hogy az akadály én vagyok. Miattam nem tudod magadat teljesen elengedni, és a szabályok miatt amikkel korlátozom a viselkedésed, vagy legalább is próbálom a számomra helyesen megítélt mederbe terelni. Én ezeket mind a te érdekedbe teszem, és azt gondolom ezzel jót cselekszem, de lehet, hogy mégsem? Gyakran gondolok rá mikor lesz majd az a perc amikor felmegy benned a pumpa és elmész. Itt hagysz és többé vissza sem nézel majd rám. Talán akkor majd boldogan tudsz szárnyalni?

Mondtam e már, hogy benned az égiek gyúrták össze a jót és, hogy olyan fontos vagy nekem? Ha még nem akkor tudnod kell, hogy leírhatatlanul érzek irántad. Ha tudnád, hogy mennyire létszükséglet vagy ahhoz, hogy létezzem. Mert már egyedül nem vagyok rá képes. Lényünk egy része összefonódott elválaszthatatlanul, így képtelen vagyok egyedül már bármit is cselekedni. Ott vagy minden mozdulatomban, minden légvételemben. Olyan vagy nekem mint nyári reggelen a virágos rétre lehulló friss zápor, az enyhülést hozó árnyék a pusztában, mint kislánynak a pitypang amiből kacarászva csokrot köt. Egyetlen szó sem képes visszaadni azt, amit jelentessz számomra, de azt hiszem a szemeimből ki tudod olvasni a választ. Amikor rád nézek egy világ omlik össze bennem, és épül fel egy szempillantás alatt. ♥

"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz és imád,
és nem akar lenni csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy!"

Nem igaz, hogy a szerelem vak! Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre.

Örülök, hogy te ezeket is megláttad bennem, és elfogadsz olyannak amilyennek. A hibáimmal, a hülyeségeimmel, a mániáimmal és a sértődéseimmel, az örömteli perceimmel és kételkedéseimmel. Úgy érzem most már veled kerek az életem, és szeretném ha ez még nagyon sokáig így lenne. Nem kételkedem benned, nem akarok soha összeveszni semmin, nem szeretnék egyetlen napot, egyetlen órát sem percet nélküled eltölteni. Persze tudom, ez lehetetlen, ezek csak önző kis vágyaim. Szeretném mindig fogni a kezedet amikor csak lehet. Egy ilyen kincset sosem fogok elveszíteni mint amilyen te vagy nekem ♥

A kis angyalka sokáig vándorolt céltalanul, eltévedve és magányosan. Nem tudta merre is kell mennie, mit is kell tennie, sem azt, hogyan is kellene élnie a földön egyedül. Egy kis városkába érve megállt a határon és leült a lágyan ringatózó fűbe. Az égiek meghagyták néhány angyali képességét, hallotta mások gondolatait, érezte a fájdalmukat és az örömüket is egyaránt. Látta, hogy nélküle is nagyon jól megvan a világ, nem történt változás a száműzetése miatt. Pedig az angyalok egytől egyik fontosak? Nem igaz?? Hát mint a példa is mutatja nem. Egy haszontalan lénnyé vált, a képességeit nem tudta bevetni, hiszen idelent őrültnek nézték volna. Ami csak bélyeget nyomott volna rá ebben a társadalomban is. Érezte, hogy elveszett és nem tudta mit kell tennie pontosan. Mióta elvált kedvesétől pontosan 2 hónap telt el. Fejben tartotta, hiszen hiányzott neki. Ahogy visszaemlékezett azokra a boldog időkre és meg akarta nézni, hogy vajon mit csinálhat most az Ördög? Vajon emészti e az elvesztése? Hosszas belső küzdelmek után végül győzött a kíváncsisága. Bepillantott egy kicsi időre a pokolba. Az Ördög nevetése víszhangzott, amely tiszta és vidám volt. Amikor meglátta azt hitte összetörik a szíve, már egy másik lánnyal volt, aki végre fajtársa beli teremtmény. Ugyan olyan gonosz és sötét lelke van mint az Ördögnek, tökéletesen összeillettek. Az angyalka visszatért a Földre és abban a percben szembesült vele, hogy minden amit otthagyott egy kis szerelemért felesleges áldozat volt. Ő csak egy könnyen pótolható tárgy lett, amit mint a kisgyermek ha megun, egyszerűen belehajít a játékos kosárka legaljára és többé nem foglalkozik vele. Hiszen ott az új, a jobb, a szebb, a tökéletesebb. Az angyalkában összedőltek a régi idők fellegvárai amit oly gondosan őrzött magában eddig. Tisztátalan gondolatok törtek rá amik eddig még sohasem. Életében először igazán Gyűlölt. Már nem félt az érzéseit kimutatni többé, belemarkolt egy fűcsomóba és dühében kitépte onnan. Iszonyatos fájdalom járta át belülről, olyan amit még sohasem tapasztalt. Ez volt tehát a további büntetése amiért otthagyta az égieket. Megvoltak a képességei, de nem segíthetett, voltak érzései, de nem érezhetett. Csak keserűséget. Elpusztította maga körül a teljes növényzetet, de a dühe nem nyugodott le. Belemarkolt a saját hajába és egy annyit amennyi csak elfért a tenyerében kitépett a helyéről, és sírt. Megnézte az élettelen hajcsomót amely lassan szétfoszlott a kezében, majd megtapogatta a helyet ahonnan eltávolította. Mintha mi sem történt volna, a haj egyszerűen visszanőtt. Abban a pillanatban értette meg azt a sok rosszat amit látott a világban, a bűnözést, és az önpusztítást. Megértette, és már teljesen elfogadta, sőt szinte szükségesnek érezte. Észre sem vette, hogy e közben figyeli valaki. Egy fekete ruhába öltözött lány volt az, sapkában és láncokkal az oldalán. Megrázta a fejét és odament a lányhoz, felsegítette és megveregette a vállát. A kislány érezte, hogy egy angyallal van dolga, de ő mégis más volt. Bukott volt, akár csak jó maga. Besétáltak a városba, ahol beszélgettek egy kicsit, majd megvárták még leszáll az est és bementek egy nagy romos épületbe. Iszonyatos tömeg volt amely eurófiában úszott. Egy ismeretlen szag terjengett olyan édeskés, de mégis más. A lány nem értette mit is akarnak most itt, csak leültek egy asztalhoz, és rendeltek. Egész este. Mámorosra itták magukat és a hangulat fokozása képen rágyújtottak egy kézzel sodort cigarettára. A fekete ruhás alak mindenféle kétség nélkül, sőt már az érzést várva szívott bele, majd átnyújtotta az angyalnak. Egy darabig ő is tétovázott, és látva ezt így szólt a sapkás lány:
- Ettől csak elviselhetőbb lesz az egész, bízz bennem. - elfogadta a szálat és pici aprókat szippantott belőle, először csak irritálta a tüdejét, de szépen lassan hozzá szokott, és már már tetszeni is kezdett neki. Megjelent az eufórikus gondtalan érzés, minden olyan lényegtelennek tűnt hirtelen, a gondjai nem foglalkoztatták hisz a mesterséges boldogság által eltörpültek. Megdöbbentően jó érzés volt. - Üdvözöllek a Földön. - szólt és hátradőlve mosolygott olyan különös kis csalafintasággal. A lány viszonozta és még egyet rászívott a cigarettára, majd tovább adta. Csupán egyetlen nyomasztó gondolat árnyéka vetült a teljes eurófiára. - Most már én is bukott angyal lettem?

Ismét boldog vagyok és ennek nagyon örülök, viszont a gondolataim teljesen elterelődnek. Úgy érzem elhanyagolom a barátaimat és a családomat a szerelem miatt. Tudom, hogy nekik is rosszul esik, és nekem is hiszen szeretem őket! Mindenképpen változtatni akarok ezen, hiszen rettenetesen hiányoznak! Nincsenek a baráti pletykálások, a jó kis filmezések a beszélgetések esténként. Imádtam az életemnek azt a részét és vissza akarom kapni! Szóval ezen mindenféleképpen változtatni akarok! Hiányoztok nekem, szeretlek titeket! Ti vagytok a támaszom, a lelki társaim, a másik feleim akik kiegészítenek engem. Isztonyatosan hiányoztok és ígérem ezentúl minden máshogy lesz! ♥

Egy édes dalocska fogalmazódik napról napra a fejemben. Vidám, olyan dal amit bármikor szívesen újra meghallgatnék, és soha nem unnám meg! Az nem fordulhat elő! Ez a dal rólad és rólam szól, hogy mennyire köszönöm neked amiért itt vagy velem és amiért feltétel nélkül szeretsz. Te nem tudod milyen jó amikor meglátlak reggelente a kukucskálóba, hiszen tudom, hogy értem jöttél. Kinyitom az ajtót és elém tárul szemeid ragyogása és az aranyos, csalafinta mosoly az arcodon. A puszi amit akkor kapok tőled már megérte a szenvedést amit keresztül mentem eddig. Most már szeretnék mindig veled lenni, hallani ahogyan nevetsz, érezni az illatodat, fogni a kezedet, simogatni az arcodat, vagy figyelni ahogyan alszol. Azt kívánom, bárcsak tudnék gitározni! Leülnék és annyi dalocskát írnék neked, amennyit csak tudok! Amennyi kipattan a fejemből, amikor rád nézek. Imádom egyszerűen minden porcikádat, számomra tökéletes vagy és az is maradsz. Szeretlek!

- Csak állj ott, és nézd ahogy égek. Ez rendben van, mert szeretem ahogy fáj. Csak állj ott és hallgatsd ahogy sírok,de  ez rendben van mert szeretem ahogy hazudsz...
- Nem tudom neked elmondani, hogy ez valójában mi csak azt tudom elmondani milyen érzés. Mintha egy acél kés lenne a légcsövemben, nem tudok lélegezni, de még harcolok csak harcolok. Amíg a helytelen olyan érzés mint a helyes, olyan mintha repülnék. Magasan szárnyalva a szerelemtől, megrészegedve a gyűlölettől. Mintha festéket szívnék, szeretem őt! Szenvedek, megfulladok, de mielőtt még megfulladnék ő újraéleszt. Kibaszottul utál engem és én ezt szeretem! Várj! Hova mész?
- Elhagylak!
- Nem te nem! Gyere vissza! Visszafutunk oda, újra itt vagyunk. Ez olyan őrültség, mert amikor jól megy akkor minden nagyszerű. Én vagyok Supermen széllel a háta mögött, ő Lois Lane. De ha rossz, akkor annyira szörnyű! Nagyon szégyellem magam, összetörtem. Ki ez a csávó? Kérdezem, nem tudom a nevét. Rajta tartom a kezem, soha nem fogok többé olyan mélyre süllyedni. Azt hiszem nem ismerem az erősségeim.
- Csak állj ott, és nézd ahogy égek. Ez rendben van, mert szeretem ahogy fáj. Csak állj ott és hallgatsd ahogy sírok,de  ez rendben van mert szeretem ahogy hazudsz...
- Mindig látunk valakit aki nagyon szerelmes. Te tudsz egyáltalán lélegezni mellettük? Találkoztok, de egyikünk sem tudja mi üt ki téged. Megjön az a boldog érzés, igen megfagyaszt téged. Most kezded magad kurvára szarul érezni, hogy rájuk nézel! Megígérted, hogy soha nem ütöd meg, soha nem teszel olyat ami fáj neki. Mérget hánysz az arcára a szavaiddal, amikor leköpöd. Meglököd, elkapod a vállát és megrángatod, kapasz, karmolsz, megharapod, ledobod, leszorítod el vagy veszve abban a pillanatban, mikor vele vagy. Ez a sors ami legyőz, amit téged is irányít. Szóval azt mondják az a legjobb, ha a saját utadat járod. Nem ismernek téged mert a ma az tegnap volt, a tegnap véget ért, ez egy új nap.
- Ez olyan mintha beragadt volna egy lemez, de megígérted, hogy következő alkalommal önuralmat fogsz tanusítani! Nem kapsz másik esélyt! Az élet nem egy Nintendo játék, de újra hazudtál most nézned kell ahogy kilépek az ablakon. Csak állj ott, és nézd ahogy égek. Ez rendben van, mert szeretem ahogy fáj. Csak állj ott és hallgatsd ahogy sírok,de  ez rendben van mert szeretem ahogy hazudsz...
- Tudom mondtunk dolgokat, olyanokat amiket nem úgy értettünk és visszazuhantunk ugyan ahhoz a sablonhoz, ugyan ahhoz a rutinhoz. De a te vérmérsékleted ugyan olyan rossz mint az enyém. Ugyanolyan vagy mint én! Amikor jön a szerelem eléggé vak vagy. Bébi kérlek gyere vissza! Ez nem te voltál Bébi, ez én voltam! Talán a kapcsolatunk nem is olyan őrült, mint amilyennek tűnik. Talán ez történik amikor egy tornádó összetalálkozik egy vulkánnal. Csak azt tudom, hogy szeretlek annyira, hogy gondolkodás nélkül elsétáljak. Gyere velem kelj fel a járdáról! Hát nem hallod az őszinteséget a hangomban mikor beszélek? Mondtam ez az én hibám, nézz a szemembe, ha következő alkalommal buliba leszek nem nézek rá senkire.
- Következő alkalom? Nem lesz következő alkalom!
- Nagyon sajnálom. Átgondolva tudom ez hazugság.
- Belefáradtam a játékba.
- Csak vissza akarom őt kapni! Tudom, hogy egy hazudozó vagyok! De ha még egyszer el akar hagyni engem, hozzá fogom kötni az ágyhoz és felgyújtom ezt a házat!

Csak állj ott, és nézd ahogy égek. Ez rendben van, mert szeretem ahogy fáj. Csak állj ott és hallgatsd ahogy sírok, de ez rendben van mert szeretem ahogy hazudsz... Szeretem ha hazudsz...




 

- Nem leszek az árnyékod! Fényt akarok kell még sok! Nem leszek a játékod, mit eldobhatsz, ha jön majd egy jobb!!! Volt szerelem s vár még sok... Jött tüzesen szétizott, bár szeliden csábított, de tőled mond el én mit kaphatok?? - hangzott újra és újra ez a pár sor a fejemben. Be akartam tartani a magamnak tett ígéretemet, elég a megaláztatásból! Elég abból, hogy kihasználod a lelki instabilitásomat. Örökké megsajnállak és magamat hibáztatom amit többé nem teszek. Hiszen a te hibád volt és nem az enyém. Nem szeretsz!

- Ha velem ébredsz kelj fel drágám, csak álmodtál. Ne használj csak arra szívem...
Ha neked élnék buknám drágám hát üldözz mást! Ne ígérj már úgyse hiszem... - kíváncsi vagyok, ha hazudhattál volna, még meddig csinálod? Meddig tartassz meg engem és azt az undorító férget is?

- Ha kértem nem voltál ott, pedig nekem ez számított! Nem leszek a játékod! Menj el, és ne gyere vissza! Nem leszek az árnyékod, fényt akarok kell még sok, nem leszek a játékod! - Amikor meg kellett volna dícsérned te csak ócsároltál, amikor azt vártam, hogy bennem lásdt meg a szépet, te mással példáloztál, amikor kérdeztelek, és könyörögtem, hogy mondj igazat te hazudtál nekem! De most már nem fáj, hisz mást is csókoltál
Mond mért gondolnék rád? Volt és lesz még száz. NEM NEM NEM fáj, hisz mást is csókoltál...

Érzem, hogy bennem van. A bőröm alatt mászkál, bekúszik a gondolataimba és átveszi az irányításd felettem pillanatokra. Vagy talán percekre? Már én sem tudom. Megtudtam ma valamit ami végképp a szakadék szétére sodort. Eddig is felé sétáltam és tiszába is voltam vele, de most hirtelen a peremhez értem, és innen már nincs hova csak lefelé. Vajon milyen érzés lehet amikor elnyel az őrület jó vagy rossz? Hamarosan megtapasztalom úgy hiszem. Ez a mai beszélgetésem Vele megrázó volt. Tudtam, hogy soha nem voltam és nem is leszek elég jó neki, de ennyire? Naiv kislány voltam akit bármikor át tudott vágni. Megbocsáltottam akkor is amikor már nem kellett volna. De megtettem. Reménykedtem, hogy talán Ő lesz az aki meglátja bennem azt a valamit, amit mások sohasem. Azt hittem, hogy ő szeretni fog, és végre valakinek én is első helyen állhatok a szívében, de újra tévedtem. Nem is csodálkozom hiszen mint ezt teszem. Tévedek. Már napok óta nem sírtam, nem ejtettem könnyet, sőt valamilyen szinten néha még jó kedvem is volt. De most? Összedőlt minden, már csak a mélységet látom magam alatt tátongani amely hívogat. Legszívesebben levakarnám a bőrt az arcomról, kivájnám valamelyik szemem vagy valahogy elcsúfítanám magamat, hogy soha többé senkinek ne tetszek, hogy ne a külsőm fogjon meg valakit, hanem a belső értékeim. De ez nem fog megtörténni egyenlőre, odáig még nem jutottam el. De nem sokára átadom magam és leugrom. Kíváncsi vagyok már rá, milyen lehet megadni magad teljes őrületnek...

Lehet, hogy a barátaim vagy ismerőseim ezt olvasva valami vudus hülyének fognak tartani, de én ezt tudom magamról sajnos. Van egy átkom, vagy valami olyasféle. Akit megszerettem, vagy aki fontos volt nekem az mind a nyomorba dőlt, vagy meghalt, esetleg még most is szenved. Nem hiszem, hogy ez a puszta véletlen lenne. Én hiszek ebbe az átok dologba, az édesapám meghalt, a példaképem a családból börtöntbe került és azóta is csúszik le a lejtőn. A volt szerelmem szenved, mert megismert, megszeretett és én is beleszerettem. Minden szerettemet szenvedés érte, és meggyőződésem róla, hogy az én "átkom" miatt. Úgysem tudják nekem bemagyarázni, hogy ez nem igaz akár mennyi fejmosást kapok ez után az iromány után. Nem fogok beleszeretni senkibe sem, mert tudom, hogy őt is csak a nyomorba dönteném...

Tegnap este támadt egy remek könyv ötletem! Úgy gondoltam írhatnék egy kis igaz történetet. Az előszót már el is készítettem. A könyv címe Amor con muetre se paga lesz. Szeretem a spanyol nyelvet gyönyörű ezért úgy gondoltam, hogy a címet spanyolra fordítom, így talán még érdekesebb és hatásosabb lesz.

A szerelmet halállal kell megfizetni. Ez a könyv tartalmazza egy igaz szerelem csodálatos kibontakozását, és bukását. Bebizonyítja, hogy hogy mekkora hatalma is van a szerelemnek az emberek felett.. A történet valós eseményeken alapszik, melyet ki más életéből vehettem volna, mint a sajátomból. Egy egyszerű kis diákszerelem átváltozását mutatja be a mű. Remélem minden kedves olvasómnak tetszeni fog majd, és elgondolkoztatja. Vajon mit érdemes feladni? Meddig lehet elmenni, hol vannak a szerelem határai? Nos ezt mindenkinek a saját ítélőképességére bízom.

Ma felkelve a felettem lévő ablakon át néztem a felhőket. Lassan vánszorogtak előre és eseménytelenül, mégis annyira jól esett követni egy darabig az útjukat. Mennyivel könnyebb lenne az életem,ha én is felhő lennék. Vándorolnék a társaimmal, és egyszer amikor eljön az idő eső formájában meghalnék... gyönyörű lenne, és én annyira boldog lennék, hogy gondtalan életet éltem. Sosem voltam szomorú, és nem volt hiábavaló az életem, hiszen a földet, a növényeket, az állatokat és az embereket éltettem.
Így viszont? Mit teszek? Másoknak fájdalmat okozok és szenvedést, a butaságaim miatt halmozom a hibákat. Persze jót is teszek, a barátaimmal a szeretteimmel. Már amelyikkel akarok. Egy felhő hozzám képest tökéletes. Nincsenek hibái, nincsenek érzelmei, mégis... annyira hasznos, annyira szép "élete van". Amit én sosem megtapasztalhatok meg...