pár szó az életről

Ha álmodhatnék magamnak egy világot, nem lenne benne sok minden. Nincs szükségem több stresszre, több gonoszságra, több izgalomra magam körül. Egyszerűen csak ülnék egy mólón lábamat a vízbe lógatnám és napoznék. Imádom mikor a nap az arcomat melegíti, csend van körülöttem és senki nem zavarja meg a gondolatmenetem. Nem kellene soha visszahallanom a szemétségeket amiket rólam, vagy a barátaimról mondanak. Esetleg még egy rajzos füzetet képelnék oda , hogy alkothassak valamit, egy kis zene az pedig már maga a menyország lenne. Nem hangosan, és nem a gépzajok. Egyszerűen eltöltenék egy nyugodt délutánt egyedül, hogy csak azzal foglalkozhassak amit szeretek. Sajnos az élet nem ilyen, a valóságban jön valaki és belelök a vízbe, széttapossa a jegyzeteimet, amit a szél felkap és könnyedén széthord. A zene ellhallgat és hirtelen besötétedik körülöttem a táj, még hűvös is lesz. Tehetetlenül úszkálok a tóban, még nem egy kar nyúl felém a mólóról. Mosolyog rám az alak és mögötte még állnak egy páran. Igen ők azok... a barátaim. A sötétséget fáklyákkal, a zeneszót énekkel, a meleget tábortűzzel helyettesítik. Sokkal hangulatosabb mint az eredeti sztorim, és még szórakoztatóbb is! Na ugye, mi mindent ki lehet hozni egy álomból?

-Az ördög. Az angyal hallva a mondatot kicsit meglepődött, hiszen az ördögöt mindenki rossznak és gonosznak festette le. A kedves kis teremtés nem tudta hogy mi ez az érzés pontosan de egész testét átjárta. A fiú, az angyal érdekes és sokszínű szemébe nézett amely helyként zöld és kékes volt, a mosoly és a kedves szempár gyengédséget sugároztak felé. Az ördögöt eddig még nem ismert érzések fogták el.

- Ez furcsa. - szólalt meg. - Én nem tudom mi ez... - A lány meg kérdezte hogy le tudja e írni szavakba! De, csak csendben állt és egy árva szót se szólt. Ő már tudta, mit érez,de az ördögről csak feltételezte. Mikor a fentiek meglátták az eseményeket, úgy döntöttek bármi áron is, de ők ezt nem engedhetik, Föld és víz, Tűz és jég , Jó és rossz nem lehet egy pár. Soha! Ez ellent mondana a természet törvényeinek. Már pedig azok minden hatóak. Gondolkodni kezdtek minként is tehetnék tönkre ezt a lehetetlen szerelmet. Végül arra jutottak, hogy az Ördögöt kijátszák saját természete ellen. Küldtek a Földre egy lányt, aki megpróbálja majd elcsábítani az ördögöt . Össze is találkoztak, ahogy azt az égiek megírták, az másik lány ígért mindent és megtett mindent azért, hogy elcsábítsa a fiút. Sajnos a srác bele is ment a játékba, nem tehetett róla, ilyen volt a természete, de sose érezte ugyan azt a le írhatalan érzést amiröl senkinek nem mert beszélni. Gondolta ha valakinek is meg nyílik akkor ő gyengévé és sebezhetővé vállik ezért inkább érzéseit titkolva megtarotta magának. Amikor a bukott angyal látta hogy az ördög mással nevetett, fájdalom és harag töltötte el a szívét ami elnyomta a szerelmét. Leírhatatlan fájdalmat érzett abban a pillanatban, hogy látta megsemmisülni a jövő képét, hogy látta azt amitől a legjobban tartott, hogy tudta, az ördög hazudott neki. Egészen biztos volt benne, hogy már nem szereti, hiszen nagy barna szemei már másra ragyognak. Ekkor az égiek felajánlották neki azt, amiről már álmodni sem mert.
- Visszatérhetsz közénk. - szólt egy hang a fejében, de ő nem figyelt rá. Nem akart többé már angyal lenni.  Egyszerűen sarkon fordult és elment maga mögött hagyva mindent. Az ördög sajnos későn vette észre, hogy a lány elhagyta, elment és nem szándékozott többé visszatérni hozzá. Tisztában volt vele mennyire megalázta, és sajnálta amit tett, de már nem másíthatta meg többé. Elmondta volna, hogy valójában mennyire szereti és, hogy ha elmegy akkor megint magányos lesz és szomorú de a lány már eltűnt. Az ördög teljesen magába fordult és csak várt hogy még egyszer átmegölelheti kedvesét. A fiúban ekkor tudatosult, hogy az érzés amit nem tudott szavakba önteni, az volt a szerelem. Szemében és arcán végigfolyt valami, amit eddig még nem tapasztalt. Könnyek.

Kegyetlen rémálmok kínoznak téged képzeletben rendőrök jönnek érted. De ez már nem álom, hiszen előtted állnak . Nem egy téves bejelentés, csak rád várnak... Homályos minden, úgy érzed véged a családtagok könnybelábadt szemeit nézed. Kutatod bennük a szertefoszlott bizalmat, de nem látsz mást, csupán kételyt, és siralmat. Tehetetlen vagy, akár egy darab kő amikor odaér a kocsihoz a bizonyos nő, akit imádsz, tiszta szívből szeretsz. Elbúcsúznál tőle, de már semmit se tehetsz. A haverok csak néznek, és nem értenek semmit alány meg csak zokog - ez mindenkit megrendít. Elindultok, és ő csak zavartan áll... A nagy balhék, a sok pénz, de mondd, mik azok, amiket ezzel elérsz?
De mondd, mi ér ennyit? Mondd, mi az, amit ebből felmutatsz hogyha a sitten egy cellában megrohadsz! Nincsenek haverok és nincsenek nők ők vannak egyedül, csak egyedül ők:
Ők, akik egytől egyig ugyanígy jártak! Nem igazi haverok, csupán sorstársak. Magányos vagy, és jön egy újabb péntek, be-bevillannak az otthoni képek,
Felemészt a szeretteid meg óvó szava ,
Magadba roskadsz: "Ne sírj kérlek!" Hiába, senki se hallja, asok rács a szavaidat mind felfalja.  Egy mondatot találsz a falba vájva:

"Az alvilágnak nincs romantikája"

Vakít a nap, ahogy kijössz a fényre, virágokat találsz az utcába érve. Leszakítasz egyet, és fogadalmat teszel: - Nem csinálsz baromságokat, becsületes leszel! Csalódottan fogod fel, hogy minden más, rengeteg az újdonság, a változás. Az utcába érve az egész tested megremeg nem köszön már senki, elfordulnak az emberek. A szülők és a haverok nem változtak semmit és ez a dolog az, ami a körülményen enyhít.
Örülsz, hogy kint vagy, de belül vérzel, jó a hangulatod, mégis rosszat érzel. Álmatlan éjszakákat szül a sok-sok sértés újra kiújul a múlt, s a kísértés. Az éjszakádat dudálás kavarja fel: A társaid jöttek, haver, most menned kell! Bár megfogadtad igaz azt, hogy nem mész el újra , most mégis rálépsz a bűnöző útra. Egy mondatot motyogsz az autóba szállva:

"Az alvilágnak nincs romantikája"

A szívemben lüktet a vér még energiám is van, csak a lelkem van már elfáradva
Teljesen lakatlan. Most szabadon engedlek ennél többet nem tehetek. Miféle esküt tennék neked, ha mindent megszegek?

Nem szabad megbízni bennem, nézz végig rajtam nem vagyok jó ember... Mindvégig csaltam

Nem szeretsz,nem szeretlek és ez még csak a kezdet. Ellenségnek éppen megteszed nem szeretsz,nem szeretlek, de valamit elmondok neked:

Ha követsz a rémálmod leszek!!!

Ismertél milyen vagyok, hallottál nevetni. Utoljára láttál engem igazán szeretni!

A szívemben lüktet a vér , látod,energiám is van csak dühös vagyok,hogy pont te vagy akivel összeakadtam! Már felkészültem a télre lehet,hogy elindulok délre és egyben most már biztos lehetsz:

Senki sem lök félre!

Milyen hasonlattal is fejezhetném ki magam jobban, mint egy madárkás kis történettel. A szabadság számomra elengedhetetlen az élethez, én nem bírom a bezártságot, nem tudom elvislegni ha valaki magához láncol és nem ereszt el, hogy időnként szállhassak egyedül, arra amerre én akarok, és addig ameddig szárnyaim el nem fáradnak. Persze velem is előfordult, hogy leszálltam egy olyan valaki mellé, aki becsalogatott egy szépen diszített ketrecbe és amikor besétátam a csapdájába rámzárult a börtön. Ez nem zavart, egészen mostanáig. Az én lelkemet nem tudja senki sem megfogni, leláncolni, sokáig hiszen sosem fogom megszokni azt, hogy rácsok mögött vagyok. Ki kellett törnöm a kalitkából, és menekülni minél messzebbre, gyorsan sebesen és megállíthatatlanul. Egyszer majd eljön talán az idő amikor ismét le merek szállni valaki mellé, aki nem zár el az égtől... a szabadságtól... az én játszóteremtől. Lesz majd valaki aki elenged nyugodt szívvel, és én majd egy nagy séta után a felhők között szívesen szállok majd vissza a vállára újra és újra.

Az élet túl furcsa, túl kiszámíthatatlan. Furcsa dolgokat tud összehozni az egyszer biztos. Én egy valamit biztosan tudok, a Hercegnő meghalt és nem jön vissza többé. Senkinek soha többé nem fogom "odadobni magamat" szeretni, mindent beleadni, hogy láthassam a boldogságát, egyetlen mosolyát. Soha többé nem követem el azt a hibát melyet, már annyi nőtársam elkövetett: Nem leszek szerelmes. Felesleges szenvedés. Mindig is úgy tartottam, hogy Ostoba az a nő aki bedől a szép szavaknak, a bókoknak, aki hagyja, hogy irányítsák. Hát én mind a két hibába beleestem, nyakig. Az lettem aki megfogadtam SOHA nem leszek. Én irányítok, én használok ki mindenkit. Hát nem ment, de most már felkeltem a földről és újult erővel indulok az úton. A Hercegnő meghalt, már nincs velem többé, és remélem nem is lesz. Az ostoba buta kislány, a naív önfeláldozó aki mindenkinek bedőlt... Soha vissza ne térjen. Mert nem engedem! Többé nem ugrok be az annyira szép vagy dumának, vagy lehoznám neked a csillagokat is?? Ugyan...ugyan... Minek dőlnék be? Unalmas százszor lerágott csont ez már.

Különben sem találnék magamnak olyant aki elfogadja, hogy független vagyok... hogy szállni szeretek szabadon, oda menni ahova és amikor én akarok! Nem bírom, ha ketrecbe próbálnak zárni, és ezt valaki vagy elfogadja vagy sem. Az élet ilyen.

"Mit megtettél velem?? Ne tagadd, így is úgy is eltűnsz szépen! Ez a föld egy rázós játékgömb az élet kezében..."

Volt egy angyalka, kicsi és tapasztalatlan. Szeleburdi mégis minden porcikájából áradt a jóság. Szerett megviccelni a többieket, amit nehezen viseltek. "Az angyalok komolyak, és sérthetetlenül büszkék" Ismételgették neki folyton ami már csaknem a könyökén jött ki. Felelősség, és a tudat, hogy majd egyszer minden az ő vállán fog nyugodni megrémítette, de ugyanakkor kíváncsisággal is töltötte el. Vajon képes leszek megfeleni a feladatnak? Fel fogok nőni hozzá eléggé? És még időben? Egyik gyönyörű napsütéses reggelen sétára indult az égben a nap felé. A sugarak megmelengették az arcát, és kicsit zavarták a szemét ezért lehorgasztotta a fejét. Merengve nézegette az alatta nyüzsgő embereket, akik mit sem törődve a rajtuk túlmutató dolgokkal, rohantak és intézték mindennapi dolgaikat. Addig addig sétált még végül eltűnt alóla a város forgataga, és egy szép zöld mezőre nem tévedt. Már majdnem visszafordult amikor meglátott egy apró kis pacát futkározni. leguggolt, hogy közelebbről is megnézhesse, egy fiú volt az. De mit kereshetett odalent ilyen távol a civilizációtól. Valami különös erő hajtotta hozzá, meg kellett néznie közelebbről is. Alig egy szemvillanás és már mellette ácsorgott. Tudta, hogy nem láthatja őt a fiú, és ennek most egy cseppet sem örült. Fekete haja volt, mely két oldalt be volt borotválva, középen pedig felállítva szépen, arányosan. A szemei nagyok voltak és barnák a szempillái pedig meglepően hosszúak és kecsesek egy férfihoz képest. Egyszer csak megfordult és a szemébe nézett. Egymást bámulták, amit sehogy sem értett meg az angyalka. Vajon, hogy lehetséges ez? A fiú felemelte a kezét és megsimogatta az arcát, a bőre forró volt, szinte már égette.
- Ki vagy te? - kérdezte, de a lány megrémült és felmenekült a biztonságot nyújtó fellegek közé. Lihengve visszapillantott a földre, ahol a fiú az égre szegezte tekintetét és integetett. Neki. Elindult visszafelé, de a gondolatai ott lent maradtak azzal a bizonyos ismeretlennel. Amikor hosszas séta után végre ismét a város felett találta magát, leült és nyújtózott egy jóízűt. Az felhők hirtelen sötétté váltak, villámok cikáztak az égen. A kislány megrémült, hiszen tudta, hogy megint őt fogják megbüntetni. Ezúttal mit tehetett? A teremtő elé állt aki csak ennyit mondott: - Száműzünk kell magunk közül, mert lepaktáltál az ördöggel! Újabb villámlás és dörgés mely olyan hangos volt, hogy be kellett fognia az ártatlannak a fülét és még a szemét és behunyta. Mire elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy kiörülnézzen már késő volt. A réten ácsorgott, szárnyak nélkül egyszerű halandóként. Nem tudta mire vélni a teremtő döntését, hiszen ő nem csinált semmit sem... ezúttal valóban ártatlannak érezte magát. Leült a fűre és játszadozni kezdett a hosszú szálakkal, elsiklatta őket az ujjai között, megsimogatta. Hirtelen valaki nagy erővel magához szorította, amitől megrémült. Elvégre az angyalok nem ölelkeznek, tartózkodnak a testi kapcsolatoktól bármilyen formában. Már majdnem kifogyott belőle a szusz mire eleresztették és végre friss levegőt szívhatott a tüdejébe. Felállt és a támadóra nézett nagy zöld szemeivel, de az nem volt más mint az a különös fiú, aki úgy vonzotta magához mint a mágnes a fémet.
- Tudtam, hogy visszajössz hozzám. - mosolygott és megcsókolta a lányt, aki szenvedélyesen viszonozta a gesztust.
- Ki vagy te? - kérdezte és mélyen belenézett a barna szempárba, ahonnan csak úgy áradt a forróság. És ez nagyon tetszett neki.
- Az ördög.

Úgy érzem kikészültem... gyengülök. Kevés vagyok egyedül a világ gonoszsága ellen. Eddig igazán büszke voltam magamra, hogy segítettem mindenkinek ahol tudtam, még akkor is amikor jómagamnál szintén nagy problémák voltak. De most lehetséges, hogy belefáradtam a sok gonoszságba amit visszakaptam. Megmérgeztek véglegesen talán? Fogy az erőm,a türelmem, nem tudok már mindenkire egyszerre figyelni.. hogy megakadályozzam azt, hogy butaságot csináljanak, hogy kinyissanak egy ajtót amit talán mégsem kellene. A figyelmem folyamatosan lankad, a barátaim elkallódnak, a problémáik gyűlnek de én hol vagyok? Hiszen segítettem levezetni eddig, a helyes útra terelni őket, és ott tartani. Persze már akinek szüksége volt rá... Most a saját gondjaim kerültek középpontba és magammal foglalkozom, az életem mégis folyamatosan szétesik. Apró darabok szakadnak le róla még végül majd eltűnök teljesen.

Annyira rossz érzés már, újra hallani azt a mondatot: Bízz meg bennem!  Aztán a végén mégis én esek újra pofára... saját hibám ezt bevallom, nem kellene mindig bedőlnöm a csapdáknak, most már nem is fogok. Ezentúl nem veszem figyelembe azokat akik nem érdemlik meg a segítségem, nem teszek felesleges erőfeszítéseket, hogy megmentsek vagy segítsek egy olyan valakin aki csak kihasznál és ócsárol... hogy irigy lennék? Nem hiszem, de lehetséges... hogy adok valamiből és a végén egy üres üvegcsét kapok vissza... hogy adok adok adok adok és adok, de ha én kérek valakitől valamit, akkor az nincs, nem lehet, bocs, majd, most nem, á hagyjál??? Hát, hogy megy ez kérem szépen... de ha én nem akarok annyit adni, akkor már mindjárt hülye irigy dög vagyok... EZ MIEZ?????

Ma kaptam egy borzalmas hírt. Egy általános iskolai oszálytársam meghalt. Fiatal volt, és élettel teli, tehetséges, vidám, de most már nincs. Egy éjszaka alatt véget ért az élete. Lezárult egy fejezet. Tragikus, de sajnos ilyen az élet... Én nem tudom mit tennék ha elveszítenék egy olyan embert aki számomra nagyon fontos! Családomból, vagy a barátok közül... a szerelmem. Oda kéne figyelnünk egymásra, lassítani a tempón! Túl gyorsan szállnak a percek, az órák, a napok, hónapok... és mi csak sietünk, kapkodunk szaladunk előre. Észre sem véve azt ami körülvesz bennünket, nem állunk meg megcsodálni a világot amelyben élünk.. nem fordítunk elég figyelmet az egyszerű dogokra, pedig néha azok okozzák a legnagyobb örömet. Nem érzünk egymás iránt semmit, lassan olyanok leszünk mint a gépek... monoton napok követik egymást még végül meghalunk. A temetésen pedig ugyan azt mondják el... mindig ugyan azt. Kevesebbet kellene azzal törődnünk, hogy egymást gyilkolásszuk, tapossuk sárba. Át kellene értékelni az életünket, hogy többé ne az anyagi javak álljanak a középpontban! De sajnos ehhez nem elég pár szépen megfogalmazott szó egy blogban... Az ilyent vagy érzed, vagy nem... vagy rátalálsz a helyes útra, vagy nem. Ez így működik... Sajnos...

 ~~Mert a mennyország nem egy hely, ahová a halálod után kerülsz... ez egy pillanat az életben, mikor úgy érzed, hogy tényleg élsz :) ~

Számomra a világ 4 csodája nem néhány ócska, régi és poros épület. Nem... A világ 4 csodája számomra egészen másról szól. Emberekről... érzésekről.

A világ csodái számomra a barátaim. Akik a maguk furcsa módján mind ott állnak mellettem még akkor is, ha nem látom őket mindig. A feladatom az, hogy előre nézzek, és haladjak, hogy átgázoljak mindenen, hogy elérjem a céljaimat. Általuk... Hiszen ha hátrapillantva azt látnám, hogy mosolyog rám vissza senki elkeserednék, és megtorpannék. Megállnék az idő elszaladna felettem én pedig nem jutnék egyről a kettőre. A homályban néha egyikük alakja el-el tűnik, de végül mégis arra ébredek, hogy a kezük a vállamon pihen és segítenek. Volt, hogy az ész érvekkel, a szeretetükkel, fizikai erővel de bárhogyan is mellettem álltak mind, a sajátos módjukon. Egyszerűen csodálatosnak tartom ezeket az embereket, egyesével mindet. Tökéletesek a szememben! Mindig... hiszen akkor is erősek tudnak maradni amikor én elkeserednék, akkor is bíztatnak amikor már az ő erejük is fogytán van... akkor is löknek tovább az úton, ha már szárnyaik letörtek. Őszintén csodálom őket, és imádom. Rajongok az én kis angyalaimért...

Van akivel keveset találkozom, de ha valami történik mégis egymáshoz futunk! Ő az akivel bármit megoszthatok! Az érettségi miatt nem látjuk egymást gyakran... mégis érzem, hogy velem van, gondol rám.

Van aki messze lakik tőlem, de cseppet sem bánom, hiszen a távolság nem akadály köztünk. Szeretem ő is szeret engem és ez átszárnyal akár egy világot is köztünk!

Van aki kemény mint a kőszikla. Annak mutatja magát, ő az én egyik főbb példaképem, hiszen ha szomorú is tud mosolyogni...

Van aki nagyon érzelmes, akivel meg tudom beszélni az érzelmeimet is, és még is annyit tudunk nevetni...

Van aki kemény kritikákkal illet engem, de belül támogat és mindig a legjobbat akarja nekem...

Köszönöm nektek!

Ha a gép felszáll és magával viszi, azt hiszem egy részem is vele megy. Vagy meghal. A napok meg vannak számlálva, pörög az idő, és eljön majd a pillanat amikor nem látom bejönni a suliba, nem fog a sarokban lévő padban ülni többé senki. Nem látom, nem hallom a hangját, a nevetését, nem kosarazhatok vele többé, nem sétálunk el a tescoba, és nem ülünk többé a kosármeccseken ahol mindig annyit nevettünk... El fog menni, de ha visszanéz rám én mosolyogni fogok, bármennyire is nehezemre esik. Nem szeretném neki megmondani azt amit igazán gondolok erről mert akkor talán neki is rossz érzés lesz... és nem akarom, hogy bánattal menjen el, és ez legyen az utolsó emléke rólam. Nem szeretném visszatartani, hiszen sikeres is lehet akár, ha kint boldogabb lehet mint itt, akkor önzőség lenne a részemről visszatartani, vagy megkeseríteni az elválást. Legszívesebben átölelném és bőgnék, ordítanék, hogy ne hagyjon itt, de nem tehetem meg. Önző, mocskos dolog lenne tőlem... Pedig nem szeretném elveszíteni...

Egy tollat fog a kezem ami most rólad ír egy lapra
Hiányzol nagyon Thimmyt a sors egyedül hagyta,
körülvesz a magány, talán egyedül hagytál végleg,
örökké szeretni foglak, ezt ne felejtsd el kérlek...
Én csak egyet kérek tőled, hogy gondold át ezt újra,
kérlek emlékezz vissza a boldogsággal teli múltra!
mikor egy volt a lelkünk, és mindenen nevettünk
egymás szívébe akkor drága harmóniát színeztünk.
De soha ne feledd el a szívemben élsz már,
mert bennem létezet tovább kicsi utcai forradalmár.
 

Azt hittem én már nem tudok egyszerű dolgokon sírni, engem nem ríggat meg egy romantikus film, egy tragédia, egy zene mégis képes volt rá... Barátnőmmel feküdtünk az ágyban és halkan bekapcsolta ezt a csodás dalt mellettem. Édesapám jutott róla eszembe, bár a dal szerelmes szám eredetileg. Halvány emlékek fogalmazótak meg a fejemben, az éjszakai kocsikázások, a sok horgászás, amikor a lábfejére ültem és úgy hurcolászott a lakásban én pedig boldogan kacagtam gyermekként, amikor befontam a haját és kis coffba kötöttem. Annyit nevettem és olyan boldog voltam, nem is gondoltam rá, hogy pont velem fog történni valami ami megváltoztattja az egész életemet. Hiszen most már nincs többé vidámság, nincs többé mosoly, nincs boldog karácsony, vagy születésnap. Nincsenek ünnepek és nincsenek már színes fesztiválok sem. Dühös vagyok, amikor azt hallom, hogy "mennyire utálom a szüleimet stbstb..." nekik legalább még az is megadatott, hogy utálhassák őket valamiért. Nekem nem. Bármit megtennék és bármit odaadnék azért, hogy egy röpke időre visszakerülhessek a múlba, ahol még gondtalan és vidám életem volt. Ahol még megóvtak mindentől, és mindenkitől. Ahol még nem vettem észre, hogy valójában mi folyik körülöttem, és milyen undorító és visszataszítóak is lehetnek azok az emberek akiket mások egyszerű összefoglaló néven csak "családnak" neveznek.

"Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.,,

Mi is lehet fontosabb egy igaz barátnál? Szerintem semmi sem, az emberek jönnek mennek, lesz aki csalódást okoz, aki kibeszél, aki elárul, én nem fogok sosem közéjük tartozni. Lesz idő amikor együtt nevetünk a régi hibákon és nagy tetteinket, és lesz idő amikor majd együtt sírunk a múlt fájdalmain, én mindig ott leszek neked minden helyzetben ezt sose felejtsd el kérlek! Ha hallgatni akarsz, hát hallgatok, ha beszélni szeretnél? Mesélek én neked akár miről!
Barát az, aki akkor is velünk tart, amikor az egész világ ellenünk fordul. Te ilyen vagy nekem és ezt bátran elhiheted fordítva is!! Garantálom, hogy én mindig ott leszek, ahol és amikor kell! Imádlak nagyon (L)(L) remélem tudod ;) :D

Úgyis tudják kik azok akiknek ez szól!!! :D ^^  <3333

Angyal vagyok. Az angyaloknak vidámnak kellene lenniük, énekelni és táncolni. Vigadni és
dicsőíteni az életet és kitartást. Én mégsem teszem. Hisztérikusa zokogok összerogyva, senki nem jön hozzám közel, hogy megvígasztaljon. Hiszen egyedül kell lennem. Mosolyt csalni mások arcára, önzetlennek és felelősségteljesnek lenni, ez egy angyal feladata. Én
pedig megszegtem ezt a szabályt. Te hátat fordítottál nekem és letörted a szárnyaimat örökre. Így nem tehetek mást mint a porba hullva siránkozom és sajnálom magam. Amiért a csapdádba estem, amiért bedőltem a mézes mázas szavaidnak. Pedig a célod nem az volt, hogy boldog légy velem hanem, hogy általam emelkedj a magasba. Ehhez pedig el kellett taposnod, és meg is tetted. Szomorúan, de felállok, törött szárnyaimra szegezem a tekintetem, és már érzem, hogy valami örökre megváltozott... Egy megmagyarázhatatlan erő arra késztet, hogy menjek tovább az ismeretlenbe és ne törődjek a múlttal. Lehorgasztott fejjel elindulok. lassan csoszogtam, elhagyva egykori
méltóságomat, melyre oly büszke voltam idáig. Aztán megláttam a küldetést, melyre még mindig hivatott vagyok. Teljesítenem kell hisz, csak azért mert engem cserben hagytak nekem még nem kell másokkal ugyan ezt tennem. Igen is vannak olyanok akik még a segítségemre szorulnak. Bár kevesen... de ez nem számít. Csak azt nem tudom vajon törött szárnyaimmal képes leszek e még egyáltalán bárkin is segíteni...

A szerelem sokszor olyan, mint egy buborék. Gyönyörű, de csak másodpercekig tart és amikor eldurran rájövünk, hogy nem is szerelem volt ez, csupán csak egy álom, melyben annyira hittünk és gyönyörködtünk, hogy már valótlanná vált szemünkben...

Valahogy én is így érzem, a buborékot elkaptam, s egy pillanatra a kezemben tarthattam. Átnézve rajta megláttam a szürke világban a színeket, minden olyan vidámnak és csodálatosnak tűnt abban a percben. A lenyűgöző álomvilágom közepén ő állt és mosolygott rám, majd integetett nekem. Gyönyörű barna szeme volt, a haja pedig kissé kócosan állt a fején, de nem érdekelt. A saját kis világomban ő állt a középpontban, és senki más! Közelebb hajoltam a buborékhoz és belemosolyogtam, ám ekkor halk csilingeléssel szertefszlott. A szemem előtt semmisült meg a tökéletes világom, és ő... Vissza akartam kapni és elkeseredetten küzdöttem, hogy újabb buborékot keressek valahol. Hogy ne kelljen megint a sivár, színtelen és hideg környezetet bámulnom amely körüvett engem. Felnéztem az égre és láttam egy újabb buborékot lefelé ereszkedni lassan és kecsesen. Megpróbáltam nagyon vigyázni rá ezúttal. Ismét belenéztem és a fiú még mindig ott volt. A színes és magával ragadó hely közepén. Melegség lepte el a szívemet amikor találkozott a tekintetünk, és nagyon boldog voltam, hogy velem volt.

Szeretnék megváltozni kicsit, már nem érzem így magamat jól kicsit vadítani akarok a külsőmön. Sok pénz kéne hozzá, ami sajnos nincs így kénytelen vagyok a régi jólbevált csöves megoldásaimhoz folyamondni xD Ha máshogy nem megy hát majd így maximum. Persze nem csak magam miatt akarok megváltozni, egy kicsit barátomnak is szerepe van benne. Szerintem már un engem... vagy nem tudom. Talán egy új külsővel kicsit fel tudom dobni a kapcsolatunkat is. Először is marad fekete a hajam. Amikre szükségem lenne:

- Póthaj, és hajfesték. Valami extra szín, én pirosra, vagy lilára gondoltam. Majd meglátom még.
- Valamien piercinget is szeretnék. A fülembe még egyet vagy az orromba, de erről még anyámat is meg kéne kérdeznem.
- El kéne mennem anyám bnőjéhez, hogy rendbehozza a körmeimet, és szépen kifesse.
- Fel kéne szednem pár kilót, és izmosodni is kellene.

Nosza hajrá :)

Szeretnék őszintén bocsánatot kérni egy barátomtól. Nagyon sajnálom amit veled tettem, tudom már nem lehet megmásítani a dolgokat. Megtörténtek és ez már a múlt, de szeretném ha a jövő nem ilyen lenne mint most. Szeretnélek látni még sokáig, szeretnék megint melletted ülni a padba és szeretnék sokat röhögni még veled. Régen olvastad a blogomat, és remélem még most is... szemtől szembe képtelen vagyok ezt elmondani neked mert gyáva vagyok. Akkor nyáron elindítottam valamit a hülyeségemmel, és nem vettem észre a nagy törtetésben, hogy neked is fájdalmat okozok vele. Szétszakítottam a barátságunkat és még rá is tapostam. Nem néztem magam körül meg mindent ezért nem vettem észre, hogy te is szenvedsz közben, és a Ricsi is. Sajnálom, hogy elhagytalak és nem számíthattál rám, sajnálom, hogy nem voltam ott amikor szükséged volt rám... bocsánat amiért magadra hagytalak... Hidd el nem volt szándékos, és nem mentegetni akarom magam ezzel. Szeretném ha megint olyan jól éreznénk magunkat hárman ahogy régen... de most már ez nem túl valószínű. Borzalmasan bánom, hogy nem támogattalak eléggé amikor távozott az életedből a a legfontosabb személy...

Én még emlékszem arra a napra... tavaly augusztus 20.ára amire együtt mentünk mint régen. Nevettünk és ittunk is egy keveset az igaz... A fűben ülve könnyek közt, átöleltük egymást hárman mintha testvérek lettünk volna egy pillanatra... Aztán boldogan visszaindultunk a majálisra... a plazaba vezető lépcső mellett mentünk fel a dombon amikor rátetted a kezedet a vállamra és azt mondtad nekem, hogy én vagyok a legjobb barátod, és, hogy örülsz, hogy vagyok neked. szeretsz csak azt olyan ciki kimutatni... még soha senki nem mondott nekem ilyet, és nagyon örültem neki. az volt életem legszebb napja. remélem még te is emlékszel rá...

A mai nap éppen unatkoztam, hát felnézem az iwiwre megnézni milyen új képeket tettek fel az emberek. Egyik adatlapról a másikra nézegettem, feltévedtem egy kedves barátéra is. Írtam egy kommentet, majd a közös ismerőseink között kutatva megnéztem az egyik unokatesója adatlapját is. Hasonló képeket találtam. Lejjebb lapozva egy csomó mappát fedeztem fel különböző címekkel. Barátok, Szerelem és Család. A főkép alá tekintve lefagytam egy kicsikét... TE ÚR ISTEN! 54 kép a családról! Nekem ez szokatlan volt. Gyorsan bele kattintottam, és mosolyogva néztem a szeretetteljes pillanatokat és , hogy milyen jó, hogy ők legalább mindig ott lesznek egymásnak. Unokatestvérek, testvérek, nagybácsik és nagynénik. Én nem is ismerem a többségüket. Több tucat unokatestvéremből talán csak háromnak emlékszem a nevére, de őket legszívesebben elfeleiteném. A nagynénéimet ismerem legalább is azt hiszem... Nagyon sok rokonom van, és lehet, hogy elmegyek mellettük az utcán a nélkül, hogy tudnánk egymásról. Sosem voltunk jóban sem az apai sem az anyai családi ággal igazán... talán azért mert a két familiából a szüleim voltak egyedül normálisak. A többiek vérzívó keselyűk, egytől egyik, minden nagynéném, nagybácsim, nagyszülőm és unokatestvérem. De anyám szüleit látogatjuk, én bírom őket... de volt nekik is volt ronda foltos múltjuk, amit egy részem gyűlöl . Ahogy féltestvéremnél is gyakran aludtam amikor anyu éjszakázni ment kiskoromban. Mindig jól éreztem magam vele, hanosan hallgatta a zenét a régi kocsijába, és csak úgy csikorogtak a kerekek az aszfalthoz érve. Mindig goffrit kaptam reggelire, sok tejszínhabbal és csokival. Szerettem ott lenni, a lakótársával is remekül kijöttem, pedig egy kicsit ijesztő külsejű jól megtermedt hapsi volt. Imádtam azt a helyet, aztán oda is beütött a káosz mint egy meteor. Hirtelen, nagy erővel, és mindent elpusztított. A kellemes emlékek lassan megfakultak és már csak pár levél formájában értesültem testvérem jólétéről. Emlékszem mindig rajzoltam neki, aztán szétvágtam, és belerejtettem a borítékba, hogy ne unatkozzon, ott ahová mennie kellett. Nem küldhettem karácsonyi ajándékot, sem semmit, még be sem mehettem meglátogatni. Egykori példaképem a szemem előtt hullott apró darabokra, ami kisgyermekként nagyon fájt még. Most már felnőttem és elfogadtam, hogy milyenek az emberek. De néha azért még most is legszívesebben sírnék mikor egy boldog nagy családot látok, aminek lehet, hogy nem minden tagja szerető, de a legtöbb igen. Ezért nagyon irigylek pár embert, akik nem is tudják mennyire szerencsések! De hát én már változtatni nem tudok, és ha végiggondolom az emlékeimet visszamenőleg, van amit inkább meg sem változtatnék, hanem egyszerűen kitörölném és meg nem történtté nyilvánítanám. persze csak ha tudnám...

Azt hiszem mi egy széttépett kép vagyunk. Csak akkor érted meg igazán, mi is a szitu, ha összeillesztessz bennünket. Így vagyunk mi a csodálatos barátőmmel, sajnos elég kevésszer látom, mivel jó messze lakik tőlem. De mint minden évben idén is eljött a hét, hogy együtt rójuk Sopron és Budapest utjait. Amikor megláttam a peronon felénk suhanni (mert félreértés ne essék, Ő nem jön hanem SUHAN O.o) már tudtam milyen jó hétnek nézünk elébe. Bevágtuk a kocsiba a cuccokat és hazafelé tartottunk. Sok jó emlékkel és tapasztalattal gazdagodtunk ^^ Például kikészítettük Dánielt, a beteg vadmedúzát O.O (Y) voltunk strandon és leégett a seggem az egyik csúszdánál. Megtudtam, hogy nekünk valójában EKKORA faszunk van. Valamint ama feltevésnek is utána jártunk, vajon a faszverés tényleg unalmas lenne? Aztán a moziban csodás személyiségünk érvényesülni tudott, mivel csak ketten voltunk az előadáson. A lábainkat a magasba emelve kiabálhattunk kedvünkre, valamint a végén lévő számra esztétikusan ráztuk magunkat. Mert mi megtehetjük ^^ te nem O.O csak mi ^^ Mr. Properre örökké hálával gondolunk vissza, aki segített túlélni a hőséget. ^^

Aztán később felkaptuk a csomagokat és irány Pest. Voltunk moziba, rengeteg Rament ettünk, mert az olyan rohadt finom volt, megtanultam pálcikával enni és most kivételesen nem vertem be a fejem a wc ajtóba amikor kimentem dobni egy sárgát! O.o Gazdagodtam egy Soul Eateres nyaklánccal, de hogy mélypontot is mondjak a történetbe, elvesztettem a metróba a kitűzőmet O.O láttunk pár különös szerzetet, és ültem egy izzadt sonka mellett az ázsia járaton. Megmutattuk a japánoknak mire is lehet még használni a hőségben a fűvet öntöző berendezést, valamint elmentünk moziba. Elvesztettem a szüzességemet a 3D-s mozis szinten O.O megnéztük a shrekket én pedig elbűvölve nyúltam a kis repkedő fényfoltok felé, és fuldokoltam a nem létező füstben xD uszodába sajna nem jutottunk el mert utolsó napokban szar idő volt T.T rengeteg Józsit találtunk a szobánkba, akik nyomutak felénk a falon O.O fényképeztünk elementálokat, kuporogtunk a vonaton, az úttesten filmeztünk és fényképeztünk ^^ megnéztük az aurámat is ami narancs színű volt O.O sok érdekes dolgot hallottam aznap. Aztán mikor jött a búcsú ideje, vegyes érzelmekkel szálltam fel a vonatra. Nem akartam még hazamenni, de muszály volt...lassan elindult alattam a talaj, és láttam eltűnni a kedves integető alakokat a peronon. A papír ismét félbe szakadt, az egyik fele Én a másik Ő... Örökre a kedves emlékeim között őrzöm, és várom, hogy újra egy legyen a szétszakított fénykép.

Nem tudom, mi a baja velem... nem akar találkozni, nem akar semmit sem velem, csak a barátaival -.-" és akkor azt mondja önző vagyok. Hát ha azért vagyok önző mert vele akarok lenni, akkor bassza meg önző vagyok. És? Az miért lenne baj? Ha nem akar már többet velem lenni, vagy teher vagyok akkor más utat kell választania. Elegem van, hogy megkérdezi ott alszom e? Másnapra elfeleiti... Most tegnap megint megígérte, hogy együtt alszunk és megint elfeleitette mára... Mindegy úgyis úgy érzem néha, hogy nem kívánatos szemény vagyok. Akkor nem megyek fel többet és ennyire egyszerű. Nem okozok én senkinek sem problémát az ott létemmel, sem magamnak kényelmetlenséget.

Azt hiszem a hülyeség már megint nálam határtalan. Várok valakire, aki sosem fog jönni... várom, pedig tudom, hogy ha már 2 órát késett, eszébe sem jutottam, de még mindig reménykedem, hátha meghallom a kaputelefon hangját, vagy a csengő dallamát, hogy aztán kirohanhassak az ajtóhoz és a kukucskálóba meglássam: Igen valóban ő az, és Miattam jött ide. De nem fogom, mert nem vagyok többé fontos számára... minden bizonnyal megint talált valakit, aki szebb, jobb nálam, akivel szívesebben töltené az időt... Az az szinte bárkivel. Mert én vagyok a legutolsó az életében, és az is maradok akárhogy erőlködöm. Kiszúrja a szememet egy 10 perces beszélgetéssel és egy nyalókával, mint a kicsiknek a játszótéren. És én mégis újra meg újra elfogadom, és újra végignézem ahogy elmegy, újra végighallgatom a telefonba, mennyire nem vagyok fontos, mert ő nem tudja mit érez. Vagy érez valamit, vagy nem... ennyire egyszerű a válasz. Biztos csak a gusztustalan kis bosszúja hajtja, de akkor legyen jó neki, remélem legalább ez az undorító szándéka boldoggá teszi, ha már máshogy úgysem tudok neki örömet szerezni...

Esténként sokszor tanakodom magamban. - Vajon tényleg mindig én vagyok a hibás?
- Nem hinném.
- Akkor miért bánik így velem?
- Mert egyszerűen nem szeret. Valld be amekkora hülye vagy téged bármikor ki tudna használni, és meg is teszi.
- De ez nem igaz!
- Nem? Akkor mikor jön fel hozzád? Ha kell valami neki, anyagi vagy más támogatás. Ez a részéről egy jó kis kihasználás, nem több.
- Azt hiszem, fel kell hívnom...
- Hívd! Felesleges pénz pazarlás, és ezt te is tudod. Most felhívod, ha netán felveszi megoldja annyival, hogy meghívták usziba, vagy segítenie kellett a nagynénjének, vagy nagybátyjának vagy akár kijének. Közbe pedig veled beszélt meg valamit! NEKED ígérte ezt a napot, és most mégis másnál van. Szerinted érdemes felidegesíteni magad ezen?
- De tudnom kell, hogy hol van...
- Egy idióta havernál, hol lenne, vagy az egyik kis "barátnőjénél" szorgoskodik. Hol máshol lenne? Jó lenne, ha lassan felfognád, hogy már NEM szeret, csak kihasznál, mert idióta vagy és hagyod magad! Majd egyszer te is ráébredsz, de akkor már késő lesz egy kicsit. Nem gondolod?

Számára is meglepő módon, szinte megrögzötten a rajbává vált. Még soha nem volt oda ennyire egyetlen férfiért sem, de nem mondhatta volna, hogy nagyon örült az érzésnek. Több fájdalomban volt része miatta, mint addig bármikor. Tátongó űrt hagyott a szívében... Azóta, hogy egy barát elárulta amit tett, elhatázorza, hogy soha többé nem fogja keresni. És nem is tette. Gondolatban. Azok az alkalmak, amikor arra sétált, amikor a lábai szánalmas módon valahogy folyton arra az utcára vezették, és elhaladt a ház előtt, nem igazán nevezhető annak, hogy kereste. Mivel ő nem tudott róla. Annyira szánalmas volt! Persze amíg a férfi nem sejti, mennyire ki van bukva, képes kezelni a helyzetet. Úgy ahogy. Nem akarta, hogy észrevegye mennyire hiányolja. Végül is a nőknek is kell, hogy legyen tartása! Legalábbis addig, amíg a külvilág is látja...

Egy messzi messzi világban egy hintán ücsörgök, amely egy fehér fa kinyúló ágán himbálódzik. Az óriási növény lomkoronája dús, tiszta és érintetlen mint a friss hó... és liliom illata van. Én lábamat a fehéren tündöklő semmibe lógatom. Szomorú vagyok, és magányos. Aztán egyszer csak egy fiú lép mögém, mosolyog rám, de látom a szemében a fájdalmat, melyet az idő hagyott rajta. Bús barna szemével rám nézett és elmosolyodott. Az arcán ez a cselekvés annyira igaznak és tisztának látszott. Visszamosolyogtam rá és kedvesen kacagtam, majd beletúrtam fekete hajába és megsimogattam. Mögöttem egyszer csak megragadta a hintát és meglökött. Addig folytatta még végül magasan szárnyaltam, a fa lomkoronájánál is magasabban. Mindig éreztem azt a bízatató kis lökést a hátam mögött, s már lassan oda sem kellett néznem mert biztos voltam benne, hogy a fiú mindig mögöttem lesz. És csak hajta életem hintáját, egyre magasabbra. Nem féltem az alattam tátongó mélységtől, nevettem és örültem a fiúnak. Néha amikor mégis hátratekintettem láttam, ahogy ő is nevet velem, az az édes hang simogatta a fülemet. Éreztem a boldogságát, és tudtam, szüksége van rám, és nekem is rá. Hiszen Üres hintát minek hajtana az ember? Aztán még egy utolsó taszalytást éreztem, és többé semmit. A hinta szépen lassult, s amikor hátranéztem, a fiú már nem volt mögöttem. Nem láttam sehol, tudtam, hogy elment és többé nem jön vissza, így megint magányos lettem. Lehunytam a szememet és visszaemlékeztem arra a hangra ahogy nevetett, arra az érzésre amikor beletúrhattam a hajába. A gyönyörű barna szemére... Az emlékek felidézésekor egy fehér gyémántszerű könnycsepp csorgott végig az arcomon. Lehullt a földre, amely lassan gyűrűzött alattam, majd újra elcsendesedett. A talaj alattam egy fehér vizű tó volt... Tó tele könnyekkel.

Kinomba elkezdtem pár filmet keresni, egy oldalon azonban egy netes "Kristálygömbbre" bukkantam. Nevetnem kellett az eredményen, magam sem tudom miért. Vicces mennyire válaszolt a kérdéseimre, nem épp a megfelelő módon. A kérdések a következők voltak:

- Szeret engem a Ricsi:

Neeeeeem!

- Megcsal engem a Ricsi?

Igeeen!

- Ki fogom nyírni a Ricsit?

Minek kérdezed, ha úgy is tudod a választ.

Hát ezt nem bírtam xd Aztán újra feltettem neki a kérdéseket:

- Szeret engem a Ricsi?

Ittál?

- Megcsal engem a Ricsi?

Feleitsd el.

- Ki fogom nyírni a Ricsit?

Igen megtörténhet, 80% az esélye.

Hát ezen fent akadtam xddddddd